Tag Archives: dislike
May 12, 2010

Turisták Újkínában

Egy pár nap után nagyon gyanús kezdett lenni ez a egész. Az új Kínára különösen kíváncsi voltam, s nem hiába, eleinte minden óra újabb meglepetéseket hozott. Otthon tényleg semmi fogalmunk sem volt arról, mi van itt, sehol nem látni ilyet, ezt az irreális tempójú fejlődést, a végtelen mennyiségű ember hosszú menetelését a végtelen reménytelenségből a végtelen gazdagságú állam falansztereibe… De aztán elindultunk megnézni szép régi városokat, mint Dali vagy Lijiang, amik persze Yunnan turistalátványosságai, és hát turisták voltak is szörnyen sokan (Kína egy kis világ, lakói úgy utaznak egy másik tartományba, mint külföldre), de a látványosságokkal meg az egésszel valami nagyon nem volt rendben. Ha ez egy ezer éves bástya, miért épp most épül vasbetonból? Ez most egy gyönyörű régi templom, vagy egy frissen átadott lakópark dísze? A pap csak gondnok, a yi kisebbségi népviselet csak egyenruha a han eladón? A kínaiak magukat is gátlástalanul hamisítják, és erre szép örökségre büszke a szünet nélkül tülekedő, fényképező és költekező turistahadsereg?
Gyorsan letöltöttem Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt című könyvét, ami egy alaposan felkészült kínai tanulmányútjáról szól, amiben az utolsó klasszikus, ókori kultúra még élő helyeit keresi templomokban és kertekben; gondoltam, ez majd elvezet valami igazán értékeshez, biztos csak mi járunk rossz úton…

“Reggel nyolckor érkezik az első légkondicionált luxusbusz a kinti országút felől, és aztán megállás nélkül jönnek és jönnek és jönnek a buszok egymás után, és elkezdenek ömleni kifelé, mint valami kimeríthetetlen bugyorból, a turisták, árad, hullámzik, harcolja magát befelé a rengeteg utas, az a száz és száz újabb csoport, mely feltartóztathatatlanul, mint valami támadó sereg, hihetetlenül rövid idő alatt megszállja a Ming-kor végét, vagy a Qing-kor elejét, és elkezdenek ordítani az idegenvezetők, elkezdenek kiabálni azon a gyűlöletes, vékony hangon a megafonjaikba, és mire észbe kapunk, már tele is van Zhouzhuang, de annyira tele, hogy fél kilenckor szó szerint nem lehet megmozdulni a szűk utcákon, egészen meg vagyunk ijedve, nem tudjuk, mi van, még alig ébredtünk fel, és ülünk a teaházban, ahol tegnap este, és egyszer csak lecsap az iszonyatos ricsaj, a turisták vidámak, és ők is ordítanak és kiabálnak és megrohannak mindent, amit csak lehet, megrohanják a gyönyörű kis házacskákat, amelyekről most lehámlik a tegnap esti nyugalom, és kitűnik, hogy boltok ezek, ha feljön a nap, odabent pultok és rengeteg áru: étel, édesség, szuvenír, igazgyöngy, szárított hal, népi CD, százszámra csecsebecse a polcokon, mi történt itt?”

“Újra szembesülünk az újkínaiak újjáépítési szisztémájának végtelen kártékonyságával, a durván közönséges ízlés borzalmával, a hozzánemértés megfellebbezhetetlenségével, és épp az eredeti kínai szellem kifinomult érzékenységének gyökeresen ellentmondó, alacsony rangú megoldások tömegével, egyre inkább rám tör valami dühödt elkeseredés, hogy aztán mindez a legmélyebb undorba forduljon át, tudniillik amint járjuk a kolostor egyik pavilonját a másik után, elég gyorsan nyilvánvaló lesz, hogy mi nem egy kolostor és különösen nem a Jiangtian megtekintésével vagyunk elfoglalva, hanem egy szafariparkba csöppentünk, ahol semmi nem igazi, de ahol mindenért fizetni kell, kiderül, hogy itt minden épület új és hamis, és minden luohan és minden úgynevezett Buddha és Bódhiszattva új és hamis, és minden csapolás és minden oszlop és minden centiméternyi aranyfesték vadonatúj és hamis, hogy csalás tehát az egész, ahol bármerre megy az ember, folyton valami buddhista boncnak öltözött eladóval találja magát szemben, a templomépületeknek olykor minden sarkában árulnak valami elrettentő vallásos bóvlit, drágán és agresszíven – vegyen emléklapot, mondják, és imagyöngyöt és Buddhanyakláncot és papír-Guanyint, vegyen füstölőt, kántálják szútra helyett, vegyen képeslapot, vegyen zarándokszatyrot, és vegyen igazolólapot, hogy itt járt, a nagy pecsét rá öt yuan, a kis pecsét rá két yuan, de ha nem vesz semmit, úgy is jó, mordulnak a látogatóra a kereskedővé züllött szerzetesek, akkor is tessék fizetni, fizetni mindenért, azért, hogy ide- vagy oda belép, azért, hogy ezt vagy azt a „szent” ereklyét megtekinti, fizessen a kapuban, fizessen a pavilonokban, fizessen, és gongatunk magának egyet, és vegyen, ha éhes, vegyen, ha szomjas, de persze lehetőleg háromszoros áron, a lényeg, hogy míg magánál fogy a yuan, addig minálunk nő.”
April 12, 2010

Hogyan nem jutottunk el Burmába

Hogyan nem jutottunk el Burmába

Mielőtt bárki azt hinné, csupa könnyed móka egy ilyen út, itt az ideje elkezdeni panaszkodni is. Annyira gyorsan döntöttük el az utazást, hogy bár lélekben 15 éve, a gyakorlatban semmit sem tudtunk készülni az útra. Vittünk magunkkal rengeteg Lonely Planetet e-book olvasón, az összefoglaló kötetet már helyben vettük meg. Olvasni viszont csak csak pár hetet előre sikerült mindig, így nagyon hevenyészett volt az útitervünk (első hiba). És a vízumokat se intéztük el előre (második hiba). A burmai (myanmari) vízum különösen nehezen beszerezhető, ezért az volt a tervünk, hogy a bangkoki nagykövetségen intézzük el, az egyetlen helyen a bolygón, ahol azonnal kiadják. Sietnünk kellett, mert közelgett a burmai-thai-laoszi-kambodzsai buddhista újév, a Songkran, a vizezős fesztivál, ahogy a turisták ismerik, ez alapból három nap szünet, ezért Kuala Lumpurból szombaton egy hirtelen ötlettel átrepültünk Bangkokba, hogy hétfőn elintézzük a vízumot. Kedden pedig kezdődik az ünnep.

Bangkokban a tüntetések már hónapok óta tartottak, a helyzet fokozódott, de amikor a reptéri busz megállt félúton, és a hírhedt vörösinges tábor kellős közepén kellett átgyalogolnunk, az egész csak egy hatalmas, eltökélt (24 órán keresztül üvöltöztek a szónokok), ám egyúttal a 40 fokban elpilledt majálisnak tűnt. Rendőrök sehol. A busz nem vitt tovább, a tüntetés meg a város a közepén volt, a közvetlenül a hátizsákos turista-mennyország, a Khao San Road mellet. És bár ez nekünk speciel inkább pokolnak tűnt, mint az összes ilyen, a gátlástalanul ostoba angolszász fiatalok kifosztására szakosodott központ, kénytelenek voltunk itt megszállni. Míg vacsoráztunk, az utca végén megjelentek a rohamrendőrök, senki nem tudta, mire készülnek, persze minden idióta rohant katasztrófaturistáskodni és sápítozni, az én viharos pesti belvárosi orrom már messziről érezte a könnygázt, így inkább visszavonultunk. Egyre nagyobb a zsizsgés, hátul már valami tűz is van, aztán hirtelen megindultak felénk a rohamrendőrök, mindenki fut, amerre lát, de a rendőrök, akik közelebbről már fegyveres katonák voltak, futnak továbbra is utánunk, és ez csak akkor lett érthető, amikor mögöttük észrevettük az őket üldöző fegyveres tüntetőket, motoron.

Img_0425-1

 

A petárdázás is most már inkább lövöldözés volt, mindenki bezárkózott, a szállodában senki nem tudott semmit, de különösebben mégsem voltak zaklatottak a helyiek. A pesti állami ünnepek lényegesen komolyabbnak tűntek. Aztán hajnalban derült ki különbség: az utcánk végében az addigi békés tüntetés oszlatásán meghalt 20 ember, köztük katonák is. Ilyen azért Thaiföldön sem történt már évtizedek óta. Óvatosan sétáltunk egyet a környéken, a katonák és a rendőrök azonnal visszavonultak (mindkét oldal provokációról beszélt), a tüntetés folytatódott, az emberek mintha zavarban és szégyenkezve a történtek miatt, agressziónak nyoma se, de persze ezek után bármi lehet, senki nem tud semmit. Aztán, ami elképesztő nyugati szemmel, azon a konkrét sarkon, ahol egy napja embereket lőttek le, a tüntetők elkezdtek vízipisztollyal vidáman bolondozni, ahogy ez már csak az ünnep alatt szokás errefelé. Viszont minden bezárt legalább egy hétre, így a burmai nagykövetségünk is, így szomorúan meg kellett hozzuk a döntést, hogy miután Dél-Thaiföldet átugrottuk, azonna tovább is utazunk északnak, és onnan már csak Indokína belseje felé megyünk tovább. Mellette szól, hogy Thaiföldön az év legelviselhetetlenebbül meleg időszaka van, a hegyekben jobb lesz, a szállodás-turistás tengerre meg Gili után nem vágytunk egyáltalán, a Songkran legalább az észak kulturális fővárosában ér minket.