Turisták Újkínában
Mielőtt bárki azt hinné, csupa könnyed móka egy ilyen út, itt az ideje elkezdeni panaszkodni is. Annyira gyorsan döntöttük el az utazást, hogy bár lélekben 15 éve, a gyakorlatban semmit sem tudtunk készülni az útra. Vittünk magunkkal rengeteg Lonely Planetet e-book olvasón, az összefoglaló kötetet már helyben vettük meg. Olvasni viszont csak csak pár hetet előre sikerült mindig, így nagyon hevenyészett volt az útitervünk (első hiba). És a vízumokat se intéztük el előre (második hiba). A burmai (myanmari) vízum különösen nehezen beszerezhető, ezért az volt a tervünk, hogy a bangkoki nagykövetségen intézzük el, az egyetlen helyen a bolygón, ahol azonnal kiadják. Sietnünk kellett, mert közelgett a burmai-thai-laoszi-kambodzsai buddhista újév, a Songkran, a vizezős fesztivál, ahogy a turisták ismerik, ez alapból három nap szünet, ezért Kuala Lumpurból szombaton egy hirtelen ötlettel átrepültünk Bangkokba, hogy hétfőn elintézzük a vízumot. Kedden pedig kezdődik az ünnep.
Bangkokban a tüntetések már hónapok óta tartottak, a helyzet fokozódott, de amikor a reptéri busz megállt félúton, és a hírhedt vörösinges tábor kellős közepén kellett átgyalogolnunk, az egész csak egy hatalmas, eltökélt (24 órán keresztül üvöltöztek a szónokok), ám egyúttal a 40 fokban elpilledt majálisnak tűnt. Rendőrök sehol. A busz nem vitt tovább, a tüntetés meg a város a közepén volt, a közvetlenül a hátizsákos turista-mennyország, a Khao San Road mellet. És bár ez nekünk speciel inkább pokolnak tűnt, mint az összes ilyen, a gátlástalanul ostoba angolszász fiatalok kifosztására szakosodott központ, kénytelenek voltunk itt megszállni. Míg vacsoráztunk, az utca végén megjelentek a rohamrendőrök, senki nem tudta, mire készülnek, persze minden idióta rohant katasztrófaturistáskodni és sápítozni, az én viharos pesti belvárosi orrom már messziről érezte a könnygázt, így inkább visszavonultunk. Egyre nagyobb a zsizsgés, hátul már valami tűz is van, aztán hirtelen megindultak felénk a rohamrendőrök, mindenki fut, amerre lát, de a rendőrök, akik közelebbről már fegyveres katonák voltak, futnak továbbra is utánunk, és ez csak akkor lett érthető, amikor mögöttük észrevettük az őket üldöző fegyveres tüntetőket, motoron.
A petárdázás is most már inkább lövöldözés volt, mindenki bezárkózott, a szállodában senki nem tudott semmit, de különösebben mégsem voltak zaklatottak a helyiek. A pesti állami ünnepek lényegesen komolyabbnak tűntek. Aztán hajnalban derült ki különbség: az utcánk végében az addigi békés tüntetés oszlatásán meghalt 20 ember, köztük katonák is. Ilyen azért Thaiföldön sem történt már évtizedek óta. Óvatosan sétáltunk egyet a környéken, a katonák és a rendőrök azonnal visszavonultak (mindkét oldal provokációról beszélt), a tüntetés folytatódott, az emberek mintha zavarban és szégyenkezve a történtek miatt, agressziónak nyoma se, de persze ezek után bármi lehet, senki nem tud semmit. Aztán, ami elképesztő nyugati szemmel, azon a konkrét sarkon, ahol egy napja embereket lőttek le, a tüntetők elkezdtek vízipisztollyal vidáman bolondozni, ahogy ez már csak az ünnep alatt szokás errefelé. Viszont minden bezárt legalább egy hétre, így a burmai nagykövetségünk is, így szomorúan meg kellett hozzuk a döntést, hogy miután Dél-Thaiföldet átugrottuk, azonna tovább is utazunk északnak, és onnan már csak Indokína belseje felé megyünk tovább. Mellette szól, hogy Thaiföldön az év legelviselhetetlenebbül meleg időszaka van, a hegyekben jobb lesz, a szállodás-turistás tengerre meg Gili után nem vágytunk egyáltalán, a Songkran legalább az észak kulturális fővárosában ér minket.