Turisták Újkínában
Észak-Vietnam másik nagy turistalátványossága a Sapa nevű hegyi falu. A helyszínen kiderült, hogy valójában egy Szovátára kísértetiesen hasonlító üdülőtelep, de mivel amúgy is erre vezetett utunk Kína felé, nem bántuk meg, hogy eljöttünk. A falu alatti völgyben egy kisebbség kapálja a rizsföldeket, naná, hogy a hmongok. Már harmadik országban kerülgetjük őket, most végre közelről találkoztunk velük. Nehéz is lett volna elkerülni őket, fekete viseletben koslatnak mindenfelé, az alig tizenéves lánykák 4-5 nyelven (‘buy from me!’), elképesztően pimaszul, de magukon is röhögve és roppant hatékonysággal sóznak rád mindenféle népi rütyütyüt. A piacról hazafelé tartó asszonyokkal is hosszan sétáltunk együtt, írni-olvasni nem, angolul viszont folyékonyan beszéltek. Szükség is van a találékonyságra, a málészájúbb, ám többségi vietnamiak rendesen kihasználják őket.
Laoszról sokáig semmit, aztán jót és rosszat is hallottunk, végül talán ez az országocska érintett meg a legszemélyesebben minket. Már az első buszmegállóban, miután átkeltünk a Megonkon Thaiföldről, röhögve kellett megállapítsuk, hogy minket eddig is kerülgető ’80-as évek Romániája-érzés itt egyszerűen minden legyőzött. A lerohadt betonállomás, a műbőr üléses buszok, az árnyékban pilledő utasok mind valami lehengerlő otthonossággal üdvözöltek. A nyugati turisták bizonytalanul pislogtak, mi viszont remekül szórakoztunk: ez bizony Erdőszentgyörgy, 1985! Helló, korrupt határőr! Helló, kétszer eladott buszjegy! Szevasztok, motorok és rizses zsákok a busz tetején! Én konkrétan még az első iskolámat is megtaláltam, százéves padokkal és udvart söprögető pionír-nyakkendős gyerekekkel.
A hatalmas különbséget az emberek jelentették: a világ leglazább (ha úgy tetszik: leglustább) népe lakik itt, akik egyúttal a legkedvesebbek is. Nincs itt semmi turistazaklatás, a néhány hippisített vidék kivételével a külföldiekre nem is nagyon vannak felkészülve, pár éve még ATM is csak kettő volt az egész országban. A pompás Luang Prabangban egyetlen hosszú vasárnap délutánban sétálgattunk, kedves, érdeklődő és beszédes boltosokkal, pincérekkel, hajósokkal és szerzetestanoncokkal ütve el az időt.
Tennivaló alig akadt errefelé, szimpátiánk mégis erősödött, ahogy további meglepő párhuzamokra leltünk. Laosz egy alig hatmilliós ország, csupa hegy az egész, tenger az egsész környéken csak nekik nem jutott; a szomszédokkal folytatott több évszázados csetepatékból se jöttek ki túl jól – az Isan nevű országrészt (ami még egyszer akkora, mint a mai Laosz) a 17. századtól szépen meghódította a Sziámi királyság, hogy aztán 1939-re már ők is kínosnak érezzék, hogy majd’ 20 millió laoszi honfitársuk van, ekkor nevezték el az országot a közös ősről, a taiokról. A lao nyelv hivatalos használatát persze egyúttal be is tiltották, mégis, Thaiföld egyharmada ma is ezt beszéli. Ki hallott már ilyet?
A kommunista Laosz közelmúltja se dicsőbb, a hmong kisebbség – némi szeparatista indítékból – az amerikaiak mellé állt, így azok három millió bombát dobhattak le a vietkong háta mögé, az országra, ahol nem is volt háború. A sikertelen, de tökös hmongok néha ma is játszanak egy kis belfastosat (bár akkor már inkább a kurdokhoz tudnám hasonlítani ezt a négy országban élő, ám hazátlan népet). A jelenben azért érzékelhető egy kis fejlődés, és bár itt láttuk a legszegényebb falvakat utunk során, vállalkozni már lehet, a városokban olykor napi két dollárnál is többet lehet keresni. A jövőt meg jól mutatja a még szovjet típusú címer kortárs értelmezése: „Kína kedves szomszéd, ahol tud, segít, építünk nektek szép szerpentines utakat, és csak annyit kérünk, hogy mellőle hadd vihessük el az dzsungelt. De építünk is, szép vízerőműveket magunknak. Ez cak nem lehet gond, a Mekongba is visszaengedtünk egy kis vizet, mikor szóltatok, hogy már csak derékig ér, és nem lehet rajta hajózni”.
A luang prabangi éjszakai piacon talál echte matyó hímzéses ruhákra és táskákra viszont egyelőre nincs magyarázat.
Pontosan egy hónapja futottunk bele a Bali újévbe, és most itt vagyunk Thaiföldön, a hogy a környék buddhista újévét ünnepeljük. Ha februárban a kínait is elcsíptük volna, ez lenne a negyedik újévünk idén, az biztos zajosabb lett volna, de biztos, hogy ez a legvizesebb. A Songkran leginkább egy igen igazán komolyan vett húsvéthoz hasonlít, már ami a locsolást illeti – ha csak kidugod a lábat otthonról, nemre való tekintet nélkül számíthatsz percenként egy vödör vízre a nyakadba. Vagy egy slagos, vízipisztolyos, poharas, kancsós, jégkockás támadásra, amit gyakran színes púderrel dobnak fel, hogy még jobban fessen. A lakók a házuk előtt fröcskölnek, a menőbbek a főbb utcákon kis teherautókról zúdítják a járókelők és egymás nyakába a vizet. Ezt a három napot csuromvizesen töltöttük, ami változóan volt idegesítő vagy nagyon mókás, végül akkor dőlt el utóbbi javára, amikor mi is beszereztünk egy kisebb vízipisztolyt. Erről az időszakről nincsenek fotóink, a lenti videócskák is azért ilyen bénák, mert még a mobilt is lezárt nejlonzacskóban hordtuk. Pedig messze a legnagyobb szülinapi mulatságom volt.
A 2553. év beköszöntét (Thaiföldön a legtöbb helyen a Buddha születésétől számított évet használják, pl. a szavatossági időkön is) már Chiang Maiban töltöttük, egy kedves északi városban, ahol azért más is folyt a vizen és a sörön kívül. Ha megszárítkozol (ami a 40 fokban pár perc), máris várnak a vicces felvonulások, táncdalfesztiválok, vásárok, sportversenyek (sepak takraw – a kung-fuba oltott lábtengó), hatalmas lacikonyhák és persze megannyi templomi szertartás. Az egyszerűség kedvéérte mindezek sokszor össze vannak vonva valamelyik templom udvarán, a buddhista búcsúkat a katolikusoknál egy fokkal viccesebbé téve.
Maga a locsolás is vallási szertartásból harapódzott el ekkora őrületté, a Buddha szobrait mossák le ilyenkor illatos vízzel, amit aztán áldásként az idősek vállára lehet fröcskölni. A Buddha-képmások zömét évente csak ekkor hozzák ki a templom elé, ilyenkor lehet megérinteni őket, a sztúpa tetejére kis kötélpáláyn tekerik fel az edényt, de láttunk automata vízikerekes szoboröntöző berendezést is.
Mielőtt bárki azt hinné, csupa könnyed móka egy ilyen út, itt az ideje elkezdeni panaszkodni is. Annyira gyorsan döntöttük el az utazást, hogy bár lélekben 15 éve, a gyakorlatban semmit sem tudtunk készülni az útra. Vittünk magunkkal rengeteg Lonely Planetet e-book olvasón, az összefoglaló kötetet már helyben vettük meg. Olvasni viszont csak csak pár hetet előre sikerült mindig, így nagyon hevenyészett volt az útitervünk (első hiba). És a vízumokat se intéztük el előre (második hiba). A burmai (myanmari) vízum különösen nehezen beszerezhető, ezért az volt a tervünk, hogy a bangkoki nagykövetségen intézzük el, az egyetlen helyen a bolygón, ahol azonnal kiadják. Sietnünk kellett, mert közelgett a burmai-thai-laoszi-kambodzsai buddhista újév, a Songkran, a vizezős fesztivál, ahogy a turisták ismerik, ez alapból három nap szünet, ezért Kuala Lumpurból szombaton egy hirtelen ötlettel átrepültünk Bangkokba, hogy hétfőn elintézzük a vízumot. Kedden pedig kezdődik az ünnep.
Bangkokban a tüntetések már hónapok óta tartottak, a helyzet fokozódott, de amikor a reptéri busz megállt félúton, és a hírhedt vörösinges tábor kellős közepén kellett átgyalogolnunk, az egész csak egy hatalmas, eltökélt (24 órán keresztül üvöltöztek a szónokok), ám egyúttal a 40 fokban elpilledt majálisnak tűnt. Rendőrök sehol. A busz nem vitt tovább, a tüntetés meg a város a közepén volt, a közvetlenül a hátizsákos turista-mennyország, a Khao San Road mellet. És bár ez nekünk speciel inkább pokolnak tűnt, mint az összes ilyen, a gátlástalanul ostoba angolszász fiatalok kifosztására szakosodott központ, kénytelenek voltunk itt megszállni. Míg vacsoráztunk, az utca végén megjelentek a rohamrendőrök, senki nem tudta, mire készülnek, persze minden idióta rohant katasztrófaturistáskodni és sápítozni, az én viharos pesti belvárosi orrom már messziről érezte a könnygázt, így inkább visszavonultunk. Egyre nagyobb a zsizsgés, hátul már valami tűz is van, aztán hirtelen megindultak felénk a rohamrendőrök, mindenki fut, amerre lát, de a rendőrök, akik közelebbről már fegyveres katonák voltak, futnak továbbra is utánunk, és ez csak akkor lett érthető, amikor mögöttük észrevettük az őket üldöző fegyveres tüntetőket, motoron.
A petárdázás is most már inkább lövöldözés volt, mindenki bezárkózott, a szállodában senki nem tudott semmit, de különösebben mégsem voltak zaklatottak a helyiek. A pesti állami ünnepek lényegesen komolyabbnak tűntek. Aztán hajnalban derült ki különbség: az utcánk végében az addigi békés tüntetés oszlatásán meghalt 20 ember, köztük katonák is. Ilyen azért Thaiföldön sem történt már évtizedek óta. Óvatosan sétáltunk egyet a környéken, a katonák és a rendőrök azonnal visszavonultak (mindkét oldal provokációról beszélt), a tüntetés folytatódott, az emberek mintha zavarban és szégyenkezve a történtek miatt, agressziónak nyoma se, de persze ezek után bármi lehet, senki nem tud semmit. Aztán, ami elképesztő nyugati szemmel, azon a konkrét sarkon, ahol egy napja embereket lőttek le, a tüntetők elkezdtek vízipisztollyal vidáman bolondozni, ahogy ez már csak az ünnep alatt szokás errefelé. Viszont minden bezárt legalább egy hétre, így a burmai nagykövetségünk is, így szomorúan meg kellett hozzuk a döntést, hogy miután Dél-Thaiföldet átugrottuk, azonna tovább is utazunk északnak, és onnan már csak Indokína belseje felé megyünk tovább. Mellette szól, hogy Thaiföldön az év legelviselhetetlenebbül meleg időszaka van, a hegyekben jobb lesz, a szállodás-turistás tengerre meg Gili után nem vágytunk egyáltalán, a Songkran legalább az észak kulturális fővárosában ér minket.
Még mindig nem mondtam el, hogy mitől harapodzott el bennem a naplóirás által.
A Bali-csoporthoz tartozó Kis-Lagonda-szigetről, ahol a nagyszerű Grand Hotel vendégszeretetét élveztük, a Honolulu-Star fedélzetén áthajóztunk Szingapúrba. Jimmy mesélte, hogy a kínai negyeden túl kezdődik a klubváros, így rögvest arrafelé indultunk, mert fontos inkognitós találkozónk volt Trebitschcsel. Az igazival. A kínai negyed viszont nagyon nagy errefelé, felmentünk hát egy dombra, hogy lássuk a végét.
Nos, ameddig a szem ellát, mindenfelé kínai negyed, és egyre újabbak nőnek ki a földből, mint gombák. De mi azt a másik gomba izét kerestük, ami a föld alatt… Ott viszont csak metró van, de abban sincs öröm, mert ott meg minden tilos. Egyébként kedves emberek laknak itt, ám a klubok felé senki nem tudta az utat.
Közben megéheztünk, beugrottunk a Négy Vidám Halottmosó étterembe (Holland konyha, svéd puncs! Angol hidegvér!). Persze rengeteg étterem van errefelé, a legtöbb efféle bevásárlóközpontban van, amiből 81 van a városban (Tánc! Előételek! Bejárat! Hideg-meleg időben nyitva!). Ebben a Szingapúrban minden van ám: dzsungel az autópálya alatt, hajó a háztetőn, a szőlőt hidegházban nevelik, és fölépítették St. Antonio főherceg főlegvárát Almira székestrónvárosból a saját Boldogság Szigetükön.
De mi a kikötő felé tartottunk, remélvén, végre belefutunk egy rabszolgakereskedőbe, szállásmesterbe, vagy legalább a borneói Fahéj Tanya intézőjébe.
Ám a klubokat nem találtuk meg. Sajnos nincsenek meg a kézenfekvő összeköttetéseink az alvilágban, pedig próbálkoztam volna jól irányzott ökölcsapással is. Hiába, itt mindenki csak mosolyog és fotózkodik és vásárol.
Remélve, hogy az igazi Trebitsch tényleg Tibetben van, ahol utoljára látták, vonatra szálltunk, tovább, északnak. Kelt mint bent.