Archive | Kína RSS feed for this section
May 26, 2010

Az utolsó éjszaka Hong Kongban

Három hónap utazás ért véget Hong Kongban, ahol kicsit több időt töltötünk, mint kellett volna. Most már értjük azt is, hogy ezt az utat miért szokták északról délre bejárni – Kína volt a legérdekesebb, de egyúttal a legfárasztóbb hely is, jól jönne most egy hét pihenés Gili Menón.

 

May 24, 2010

Kanton

Kanton

Tibet határáig jutottunk, mentünk volna tovább, de már közel az út vége. Felpattantunk hát egy vonatra, és 300 alagút, 30 óra és 3 tésztaleves után leszálltunk Guangzhouban (aka. Kanton), Kína harmadik legnagyobb, 10 milliós városában. Nem az a klasszikus turistacélpont, de pár napot eltöltöttünk még itt, a szorgos dél-kínai hétköznapokat szemlélve. Mondjuk voltak itt érdekes dolgok: Kína legnagyobb piaca, trópusi kertek, parkok, egész jó múzeumok, ezer éves porcelánok (tényleg). Lagziszakplázák meg egymástól tangót tanuló nénik a Gyöngy-folyó partján. Évente megépülő metróvonalak, lámpás zebránként meg egy rendőr, aki üvöltözve-füttyögve irányítja a gyalogosokat. Buldózeres városfejlesztés, az utcában meghagyott egyetlen öt évnél idősebb ház meg műemlék. Zaha Hadid-féle Világ Legnagyobb Operaháza, amiben csak hétvégente lép fel valami B kategóriás ausztrál popsztár. És az álom: Budapest.

May 20, 2010

Zabálás

Kicsit lemaradtunk a kajabeszámolókkal, pedig ez volt utazásunk fő célja. Laoszban a legjobban a kiváló baguettenek örültünk, már végülis két hónapja nem ettünk kenyeret. De volt itt crêpe is, meg brioche, sőt pizza is. A helyiek kiváló hotpot-szerűségeket ettek, mi is velük tartottunk. De ettünk itt olyan zöldség(fa)levest is, amiben csak a centis padlizsánbogyókat ismertük fel.

Vietnamban igazán remekül főznek, jó élményeink voltak. Tekertünk saját tavaszi tekercset, felfedeztük a remek phót (ejtsd: fá), a nagykondéros húslevest, amibe kívánság szerint marhahús és friss tészta kerül tálalás előtt pát perccel, ettünk a különleges fekete csirkéből, ami kétségkívül a legjobb szárnyas volt, evör. Becsöppentünk egy falusi vacsorára is, mi csak az ürügy voltunk, átjöttek a szomszédok, mindenki hozott egy tál ételt magával, így lett tíz emberre harminc tányér étel. Még egy kacsa is kimúlt, az a véréből frissen készült puding volt a próbatétel a nyápic nyugatiaknak. Nagy riszpektünk lett, amikor Xa Bo kérés nélkül a kacsalábat is elmajszolta. Úgy nekividámodtak az estének, hogy a palack kőkemény rizsborból is lement vagy tíz kör. Kétcentes poharakban, nagy koccingatások és tósztok közepette. Szóval két deci bor után karaokés bulit terveztünk, egy óra múlva viszont már mind horkoltak. 

Kínai kaja. No erről nem fogok sokat beszélni – a lényeg, hogy meg kellett tanuljuk: a legkifinomultabb, legigényesebb, legváltozatosabb, legmeglepőbb és egyszerre legegyszerűbb gasztronómiák Kínában vannak. A vacsora pedig mindig hatalmas közös buli, ők vidáman zabálnak kocsmázás helyett is. És ahogy doktor Ho, a hegyi taoista orvosbácsi mondta: a boldogság a legjobb gyógyszer. 

Ki tart velünk hazatértünket megünnepelni egy jó pesti kínaiba?

May 13, 2010

Tigrisugrató

A Tigrisugrató szurdok állítólag a világ legmélyebb kanyonja. Alul a folyó 1600 méteren zúg (lejjebb úgy hívják, Jangce), a hegyek meg 5600 méteresek (feljebb úgy hívják, Himalája), szóval a szemközti oldalon, ahol túráztunk, időnként 4 függőleges kilométernyi sziklát látni. A szurdok bejáratánál először láttunk jakot és ittunk tibeti vajas teát, aztán másztunk egy napig felfelé, alig pár turistával találkozva. A fenti, öszvérnyi széles úton amúgy is csak a nagyon elszántak járnak, de most a sziklába robbantott alsó buszos utat is épp szélesítették, így végképp semmi forgalom nem volt. 

Azaz… Miután megszálltunk a világ legszebb panorámájú budijával ellátott menedékházban, ahol este asztal alá ittuk (nem volt nehéz) vidám útitársainkat, a kunmingi cigigyárost és haverjait, másnap rábeszéltek, hogy visszafelé van egy helyi mikrobuszos, aki átvisz a lezárt útépítkezésen, déltájban úgysem robbantanak. A 20 kilométert életünk leghosszabb órája alatt tettük meg, pedig már hónapok óta állandó életveszélyben buszozunk. A függőleges falba vájt, törmelékkel borított, korlát nélküli út a csikorgó fékű, bizonytalan kocsinál csak 20 centivel volt szélesebb. Szótlan sofőrünk sziklákat, kátyúkat, útépítő (női) munkásokat és munkagépeket kerülgetett, aztán egyszer csak nem vette be az előttünk látható kanyart, hanem huppant egyet balra, egyenesen a több száz méteres szakadékba, nos, akkor megtudtuk, hogy valóban sikoltozva és káromkodva szokás ilyenkor meghalni. Az út valójában csak elágazott, de a helyzet csak annyit enyhült, hogy ezután már csak zavartan röhigcsélve készültünk a biztos zuhanásra. Azért kár lett volna ezekért a fotókért, nem igaz?

May 12, 2010

Turisták Újkínában

Egy pár nap után nagyon gyanús kezdett lenni ez a egész. Az új Kínára különösen kíváncsi voltam, s nem hiába, eleinte minden óra újabb meglepetéseket hozott. Otthon tényleg semmi fogalmunk sem volt arról, mi van itt, sehol nem látni ilyet, ezt az irreális tempójú fejlődést, a végtelen mennyiségű ember hosszú menetelését a végtelen reménytelenségből a végtelen gazdagságú állam falansztereibe… De aztán elindultunk megnézni szép régi városokat, mint Dali vagy Lijiang, amik persze Yunnan turistalátványosságai, és hát turisták voltak is szörnyen sokan (Kína egy kis világ, lakói úgy utaznak egy másik tartományba, mint külföldre), de a látványosságokkal meg az egésszel valami nagyon nem volt rendben. Ha ez egy ezer éves bástya, miért épp most épül vasbetonból? Ez most egy gyönyörű régi templom, vagy egy frissen átadott lakópark dísze? A pap csak gondnok, a yi kisebbségi népviselet csak egyenruha a han eladón? A kínaiak magukat is gátlástalanul hamisítják, és erre szép örökségre büszke a szünet nélkül tülekedő, fényképező és költekező turistahadsereg?
Gyorsan letöltöttem Krasznahorkai László: Rombolás és bánat az Ég alatt című könyvét, ami egy alaposan felkészült kínai tanulmányútjáról szól, amiben az utolsó klasszikus, ókori kultúra még élő helyeit keresi templomokban és kertekben; gondoltam, ez majd elvezet valami igazán értékeshez, biztos csak mi járunk rossz úton…

“Reggel nyolckor érkezik az első légkondicionált luxusbusz a kinti országút felől, és aztán megállás nélkül jönnek és jönnek és jönnek a buszok egymás után, és elkezdenek ömleni kifelé, mint valami kimeríthetetlen bugyorból, a turisták, árad, hullámzik, harcolja magát befelé a rengeteg utas, az a száz és száz újabb csoport, mely feltartóztathatatlanul, mint valami támadó sereg, hihetetlenül rövid idő alatt megszállja a Ming-kor végét, vagy a Qing-kor elejét, és elkezdenek ordítani az idegenvezetők, elkezdenek kiabálni azon a gyűlöletes, vékony hangon a megafonjaikba, és mire észbe kapunk, már tele is van Zhouzhuang, de annyira tele, hogy fél kilenckor szó szerint nem lehet megmozdulni a szűk utcákon, egészen meg vagyunk ijedve, nem tudjuk, mi van, még alig ébredtünk fel, és ülünk a teaházban, ahol tegnap este, és egyszer csak lecsap az iszonyatos ricsaj, a turisták vidámak, és ők is ordítanak és kiabálnak és megrohannak mindent, amit csak lehet, megrohanják a gyönyörű kis házacskákat, amelyekről most lehámlik a tegnap esti nyugalom, és kitűnik, hogy boltok ezek, ha feljön a nap, odabent pultok és rengeteg áru: étel, édesség, szuvenír, igazgyöngy, szárított hal, népi CD, százszámra csecsebecse a polcokon, mi történt itt?”

“Újra szembesülünk az újkínaiak újjáépítési szisztémájának végtelen kártékonyságával, a durván közönséges ízlés borzalmával, a hozzánemértés megfellebbezhetetlenségével, és épp az eredeti kínai szellem kifinomult érzékenységének gyökeresen ellentmondó, alacsony rangú megoldások tömegével, egyre inkább rám tör valami dühödt elkeseredés, hogy aztán mindez a legmélyebb undorba forduljon át, tudniillik amint járjuk a kolostor egyik pavilonját a másik után, elég gyorsan nyilvánvaló lesz, hogy mi nem egy kolostor és különösen nem a Jiangtian megtekintésével vagyunk elfoglalva, hanem egy szafariparkba csöppentünk, ahol semmi nem igazi, de ahol mindenért fizetni kell, kiderül, hogy itt minden épület új és hamis, és minden luohan és minden úgynevezett Buddha és Bódhiszattva új és hamis, és minden csapolás és minden oszlop és minden centiméternyi aranyfesték vadonatúj és hamis, hogy csalás tehát az egész, ahol bármerre megy az ember, folyton valami buddhista boncnak öltözött eladóval találja magát szemben, a templomépületeknek olykor minden sarkában árulnak valami elrettentő vallásos bóvlit, drágán és agresszíven – vegyen emléklapot, mondják, és imagyöngyöt és Buddhanyakláncot és papír-Guanyint, vegyen füstölőt, kántálják szútra helyett, vegyen képeslapot, vegyen zarándokszatyrot, és vegyen igazolólapot, hogy itt járt, a nagy pecsét rá öt yuan, a kis pecsét rá két yuan, de ha nem vesz semmit, úgy is jó, mordulnak a látogatóra a kereskedővé züllött szerzetesek, akkor is tessék fizetni, fizetni mindenért, azért, hogy ide- vagy oda belép, azért, hogy ezt vagy azt a „szent” ereklyét megtekinti, fizessen a kapuban, fizessen a pavilonokban, fizessen, és gongatunk magának egyet, és vegyen, ha éhes, vegyen, ha szomjas, de persze lehetőleg háromszoros áron, a lényeg, hogy míg magánál fogy a yuan, addig minálunk nő.”
May 8, 2010

Kőerdő

A mészkövek nem lankadnak. Kunming mellett az egész vidék 10-20 méter magas kőtüskékből áll, a legtöbbön átvezették az autópályát, vasutat és villanyvezetéket, de egy részt lekerítettek és kinevezték kőerdőnek. Irtózatos tömeg, felháborító árak, de gyorsan megtanultunk valamit: a tülekedő kínai belturistahorda szigorúan csak egy kötött pályán mozog. Olyannyira ám, hogy a főbejárattól balra pár percre egy másik kapun besétáltunk szépen az alvó őr előtt, aztán a park 80%-ában nem találkoztunk egy árva lélekkel sem, pedig ott olykor szebb is volt; dehát ha a túravezető nem lép le a fősétányról, akkor más se.