Archive | Thaiföld RSS feed for this section
May 20, 2010

Zabálás

Kicsit lemaradtunk a kajabeszámolókkal, pedig ez volt utazásunk fő célja. Laoszban a legjobban a kiváló baguettenek örültünk, már végülis két hónapja nem ettünk kenyeret. De volt itt crêpe is, meg brioche, sőt pizza is. A helyiek kiváló hotpot-szerűségeket ettek, mi is velük tartottunk. De ettünk itt olyan zöldség(fa)levest is, amiben csak a centis padlizsánbogyókat ismertük fel.

Vietnamban igazán remekül főznek, jó élményeink voltak. Tekertünk saját tavaszi tekercset, felfedeztük a remek phót (ejtsd: fá), a nagykondéros húslevest, amibe kívánság szerint marhahús és friss tészta kerül tálalás előtt pát perccel, ettünk a különleges fekete csirkéből, ami kétségkívül a legjobb szárnyas volt, evör. Becsöppentünk egy falusi vacsorára is, mi csak az ürügy voltunk, átjöttek a szomszédok, mindenki hozott egy tál ételt magával, így lett tíz emberre harminc tányér étel. Még egy kacsa is kimúlt, az a véréből frissen készült puding volt a próbatétel a nyápic nyugatiaknak. Nagy riszpektünk lett, amikor Xa Bo kérés nélkül a kacsalábat is elmajszolta. Úgy nekividámodtak az estének, hogy a palack kőkemény rizsborból is lement vagy tíz kör. Kétcentes poharakban, nagy koccingatások és tósztok közepette. Szóval két deci bor után karaokés bulit terveztünk, egy óra múlva viszont már mind horkoltak. 

Kínai kaja. No erről nem fogok sokat beszélni – a lényeg, hogy meg kellett tanuljuk: a legkifinomultabb, legigényesebb, legváltozatosabb, legmeglepőbb és egyszerre legegyszerűbb gasztronómiák Kínában vannak. A vacsora pedig mindig hatalmas közös buli, ők vidáman zabálnak kocsmázás helyett is. És ahogy doktor Ho, a hegyi taoista orvosbácsi mondta: a boldogság a legjobb gyógyszer. 

Ki tart velünk hazatértünket megünnepelni egy jó pesti kínaiba?

April 19, 2010

Watbemutató (és sztúparádé)

25207773-IMG_0703

Nem sokáig tartott rájönni, hogy a thaiok kábé pont annyira veszik komolyan a buddhizmust, mint mi a kereszténységet – szépen eljárnak templomba bemutatni a szertartásokat, meg persze gyakori fiatalon egy pár évig be is állni szerzetestanoncnak, így rengeteg narancssárga ruhás kopasz srácot látni, de a buddhizmus személyes gyakorlásával járó terheket mégis kevesen vállalják fel. A városban élő szerzeteseknek se megy könnyen, az egyik arra panaszkodott, hogy az iskolások, a novíciusok meg a gyakran benéző hívek adjusztálása után meditálni már végképp nem marad ideje, így aztán újabban sorra alakulnak az erdei iskolák, ahol könnyebb az elvonulás. Itt a városi híveket is csak akkor látják szívesen, ha legalább egy tíz napos vipasszana meditációra veszik a fáradságot. Az adományokkal viszont nem spórolnak a módos thaiok, a szerzeteseknek előrecsomagolt ajándékkosarakat lehet venni, de templomfelújításokra is futja. Ezek az épületegyüttesek valójában kolostorok (wat) ahol van imaterem, sztúpa (cheddi), iskola, könyvtár, lakócellák meg egyebek.

Az első, amit megnéztünk, pont a Wat Phra Kaew, a királyi templom volt Bangkokban, ahol Thaiföld legértékesebb Buddha-szobra, a kétezer évesnek tartott, izgalmas sorsú Smaragd Buddha lakik, amit csak a király érinthet, amikor átöltözteti évente háromszor, az évszaknak megfelelően. De szépen csillog a sri lankai stílusú arany-cheddi is. Kicsit odébb a britek által épített, francia eklektikát, olasz reneszánszt és thai templomi építészeti elemeket vegyítő királyi palota.

Sok időt töltöttünk Chiang Mai óvárosában, itt rengeteg wat van, remek sztúpák mindenütt, kerek, szögteles, emeletes, óriási téglából, közepes aranyból, kicsi homokból (ez utóbbit Songkran alkalmából emelik a hívek, kvázi visszahozva a port, amit elhordanak a cipőjükön egy év alatt).

Még északabbra, Chiang Rai mellett van kedvencünk, a Wat Rong Khun, egy kortárs képzőművész még készülő temploma, a fickó fogta a hagyományos, kígyózó nágákat, és garuda-tollakat ábrázoló cicomákat és a fokozhatatlanságig tekergette őket, a templom freskóin pedig a szamszárát égő ikertornyokkal, rakétákkal, Neóval és Pókemberrel illusztrálta. A legmenőbb persze az aranyvécé lett.

April 16, 2010

Újabb újév: Songkran

Újabb újév: Songkran

Pontosan egy hónapja futottunk bele a Bali újévbe, és most itt vagyunk Thaiföldön, a hogy a környék buddhista újévét ünnepeljük. Ha februárban a kínait is elcsíptük volna, ez lenne a negyedik újévünk idén, az biztos zajosabb lett volna, de biztos, hogy ez a legvizesebb. A Songkran leginkább egy igen igazán komolyan vett húsvéthoz hasonlít, már ami a locsolást illeti – ha csak kidugod a lábat otthonról, nemre való tekintet nélkül számíthatsz percenként egy vödör vízre a nyakadba. Vagy egy slagos, vízipisztolyos, poharas, kancsós, jégkockás támadásra, amit gyakran színes púderrel dobnak fel, hogy még jobban fessen. A lakók a házuk előtt fröcskölnek, a menőbbek a főbb utcákon kis teherautókról zúdítják a járókelők és egymás nyakába a vizet. Ezt a három napot csuromvizesen töltöttük, ami változóan volt idegesítő vagy nagyon mókás, végül akkor dőlt el utóbbi javára, amikor mi is beszereztünk egy kisebb vízipisztolyt. Erről az időszakről nincsenek fotóink,  a lenti videócskák is azért ilyen bénák, mert még a mobilt is lezárt nejlonzacskóban hordtuk. Pedig messze a legnagyobb szülinapi mulatságom volt.

A 2553. év beköszöntét (Thaiföldön a legtöbb helyen a Buddha születésétől számított évet használják, pl. a szavatossági időkön is) már Chiang Maiban töltöttük, egy kedves északi városban, ahol azért más is folyt a vizen és a sörön kívül. Ha megszárítkozol (ami a 40 fokban pár perc), máris várnak a vicces felvonulások, táncdalfesztiválok, vásárok, sportversenyek (sepak takraw –  a kung-fuba oltott lábtengó), hatalmas lacikonyhák és persze megannyi templomi szertartás. Az egyszerűség kedvéérte mindezek sokszor össze vannak vonva valamelyik templom udvarán, a buddhista búcsúkat a katolikusoknál egy fokkal viccesebbé téve.

2010-04-15_19

Maga a locsolás is vallási szertartásból harapódzott el ekkora őrületté, a Buddha szobrait mossák le ilyenkor illatos vízzel, amit aztán áldásként az idősek vállára lehet fröcskölni. A Buddha-képmások zömét évente csak ekkor hozzák ki a templom elé, ilyenkor lehet megérinteni őket, a sztúpa tetejére kis kötélpáláyn tekerik fel az edényt, de láttunk automata vízikerekes szoboröntöző berendezést is.

 

April 12, 2010

Hogyan nem jutottunk el Burmába

Hogyan nem jutottunk el Burmába

Mielőtt bárki azt hinné, csupa könnyed móka egy ilyen út, itt az ideje elkezdeni panaszkodni is. Annyira gyorsan döntöttük el az utazást, hogy bár lélekben 15 éve, a gyakorlatban semmit sem tudtunk készülni az útra. Vittünk magunkkal rengeteg Lonely Planetet e-book olvasón, az összefoglaló kötetet már helyben vettük meg. Olvasni viszont csak csak pár hetet előre sikerült mindig, így nagyon hevenyészett volt az útitervünk (első hiba). És a vízumokat se intéztük el előre (második hiba). A burmai (myanmari) vízum különösen nehezen beszerezhető, ezért az volt a tervünk, hogy a bangkoki nagykövetségen intézzük el, az egyetlen helyen a bolygón, ahol azonnal kiadják. Sietnünk kellett, mert közelgett a burmai-thai-laoszi-kambodzsai buddhista újév, a Songkran, a vizezős fesztivál, ahogy a turisták ismerik, ez alapból három nap szünet, ezért Kuala Lumpurból szombaton egy hirtelen ötlettel átrepültünk Bangkokba, hogy hétfőn elintézzük a vízumot. Kedden pedig kezdődik az ünnep.

Bangkokban a tüntetések már hónapok óta tartottak, a helyzet fokozódott, de amikor a reptéri busz megállt félúton, és a hírhedt vörösinges tábor kellős közepén kellett átgyalogolnunk, az egész csak egy hatalmas, eltökélt (24 órán keresztül üvöltöztek a szónokok), ám egyúttal a 40 fokban elpilledt majálisnak tűnt. Rendőrök sehol. A busz nem vitt tovább, a tüntetés meg a város a közepén volt, a közvetlenül a hátizsákos turista-mennyország, a Khao San Road mellet. És bár ez nekünk speciel inkább pokolnak tűnt, mint az összes ilyen, a gátlástalanul ostoba angolszász fiatalok kifosztására szakosodott központ, kénytelenek voltunk itt megszállni. Míg vacsoráztunk, az utca végén megjelentek a rohamrendőrök, senki nem tudta, mire készülnek, persze minden idióta rohant katasztrófaturistáskodni és sápítozni, az én viharos pesti belvárosi orrom már messziről érezte a könnygázt, így inkább visszavonultunk. Egyre nagyobb a zsizsgés, hátul már valami tűz is van, aztán hirtelen megindultak felénk a rohamrendőrök, mindenki fut, amerre lát, de a rendőrök, akik közelebbről már fegyveres katonák voltak, futnak továbbra is utánunk, és ez csak akkor lett érthető, amikor mögöttük észrevettük az őket üldöző fegyveres tüntetőket, motoron.

Img_0425-1

 

A petárdázás is most már inkább lövöldözés volt, mindenki bezárkózott, a szállodában senki nem tudott semmit, de különösebben mégsem voltak zaklatottak a helyiek. A pesti állami ünnepek lényegesen komolyabbnak tűntek. Aztán hajnalban derült ki különbség: az utcánk végében az addigi békés tüntetés oszlatásán meghalt 20 ember, köztük katonák is. Ilyen azért Thaiföldön sem történt már évtizedek óta. Óvatosan sétáltunk egyet a környéken, a katonák és a rendőrök azonnal visszavonultak (mindkét oldal provokációról beszélt), a tüntetés folytatódott, az emberek mintha zavarban és szégyenkezve a történtek miatt, agressziónak nyoma se, de persze ezek után bármi lehet, senki nem tud semmit. Aztán, ami elképesztő nyugati szemmel, azon a konkrét sarkon, ahol egy napja embereket lőttek le, a tüntetők elkezdtek vízipisztollyal vidáman bolondozni, ahogy ez már csak az ünnep alatt szokás errefelé. Viszont minden bezárt legalább egy hétre, így a burmai nagykövetségünk is, így szomorúan meg kellett hozzuk a döntést, hogy miután Dél-Thaiföldet átugrottuk, azonna tovább is utazunk északnak, és onnan már csak Indokína belseje felé megyünk tovább. Mellette szól, hogy Thaiföldön az év legelviselhetetlenebbül meleg időszaka van, a hegyekben jobb lesz, a szállodás-turistás tengerre meg Gili után nem vágytunk egyáltalán, a Songkran legalább az észak kulturális fővárosában ér minket.