Tag Archives: Laosz
May 20, 2010

Zabálás

Kicsit lemaradtunk a kajabeszámolókkal, pedig ez volt utazásunk fő célja. Laoszban a legjobban a kiváló baguettenek örültünk, már végülis két hónapja nem ettünk kenyeret. De volt itt crêpe is, meg brioche, sőt pizza is. A helyiek kiváló hotpot-szerűségeket ettek, mi is velük tartottunk. De ettünk itt olyan zöldség(fa)levest is, amiben csak a centis padlizsánbogyókat ismertük fel.

Vietnamban igazán remekül főznek, jó élményeink voltak. Tekertünk saját tavaszi tekercset, felfedeztük a remek phót (ejtsd: fá), a nagykondéros húslevest, amibe kívánság szerint marhahús és friss tészta kerül tálalás előtt pát perccel, ettünk a különleges fekete csirkéből, ami kétségkívül a legjobb szárnyas volt, evör. Becsöppentünk egy falusi vacsorára is, mi csak az ürügy voltunk, átjöttek a szomszédok, mindenki hozott egy tál ételt magával, így lett tíz emberre harminc tányér étel. Még egy kacsa is kimúlt, az a véréből frissen készült puding volt a próbatétel a nyápic nyugatiaknak. Nagy riszpektünk lett, amikor Xa Bo kérés nélkül a kacsalábat is elmajszolta. Úgy nekividámodtak az estének, hogy a palack kőkemény rizsborból is lement vagy tíz kör. Kétcentes poharakban, nagy koccingatások és tósztok közepette. Szóval két deci bor után karaokés bulit terveztünk, egy óra múlva viszont már mind horkoltak. 

Kínai kaja. No erről nem fogok sokat beszélni – a lényeg, hogy meg kellett tanuljuk: a legkifinomultabb, legigényesebb, legváltozatosabb, legmeglepőbb és egyszerre legegyszerűbb gasztronómiák Kínában vannak. A vacsora pedig mindig hatalmas közös buli, ők vidáman zabálnak kocsmázás helyett is. És ahogy doktor Ho, a hegyi taoista orvosbácsi mondta: a boldogság a legjobb gyógyszer. 

Ki tart velünk hazatértünket megünnepelni egy jó pesti kínaiba?

April 27, 2010

Halló, Laosz!

Laoszról sokáig semmit, aztán jót és rosszat is hallottunk, végül talán ez az országocska érintett meg a legszemélyesebben minket. Már az első buszmegállóban, miután átkeltünk  a Megonkon Thaiföldről, röhögve kellett megállapítsuk, hogy minket eddig is kerülgető ’80-as évek Romániája-érzés itt egyszerűen minden legyőzött. A lerohadt betonállomás, a műbőr üléses buszok, az árnyékban pilledő utasok mind valami lehengerlő otthonossággal üdvözöltek. A nyugati turisták bizonytalanul pislogtak, mi viszont remekül szórakoztunk: ez bizony Erdőszentgyörgy, 1985! Helló, korrupt határőr! Helló, kétszer eladott buszjegy! Szevasztok, motorok és rizses zsákok a busz tetején! Én konkrétan még az első iskolámat is megtaláltam, százéves padokkal és udvart söprögető pionír-nyakkendős gyerekekkel.

A hatalmas különbséget az emberek jelentették: a világ leglazább (ha úgy tetszik: leglustább) népe lakik itt, akik egyúttal a legkedvesebbek is. Nincs itt semmi turistazaklatás, a néhány hippisített vidék kivételével a külföldiekre nem is nagyon vannak felkészülve, pár éve még ATM is csak kettő volt az egész országban. A pompás Luang Prabangban egyetlen hosszú vasárnap délutánban sétálgattunk, kedves, érdeklődő és beszédes boltosokkal, pincérekkel, hajósokkal és szerzetestanoncokkal ütve el az időt. 

Tennivaló alig akadt errefelé, szimpátiánk mégis erősödött, ahogy további meglepő párhuzamokra leltünk. Laosz egy alig hatmilliós ország, csupa hegy az egész, tenger az egsész környéken csak nekik nem jutott; a szomszédokkal folytatott több évszázados csetepatékból se jöttek ki túl jól – az Isan nevű országrészt (ami még egyszer akkora, mint a mai Laosz) a 17. századtól szépen meghódította a Sziámi királyság, hogy aztán 1939-re már ők is kínosnak érezzék, hogy majd’ 20 millió laoszi honfitársuk van, ekkor nevezték el az országot a közös ősről, a taiokról. A lao nyelv hivatalos használatát persze egyúttal be is tiltották, mégis, Thaiföld egyharmada ma is ezt beszéli. Ki hallott már ilyet?

A kommunista Laosz közelmúltja se dicsőbb, a hmong kisebbség – némi szeparatista indítékból – az amerikaiak mellé állt, így azok három millió bombát dobhattak le a vietkong háta mögé, az országra, ahol nem is volt háború. A sikertelen, de tökös hmongok néha ma is játszanak egy kis belfastosat (bár akkor már inkább a kurdokhoz tudnám hasonlítani ezt a négy országban élő, ám hazátlan népet). A jelenben azért érzékelhető egy kis fejlődés, és bár itt láttuk a legszegényebb falvakat utunk során, vállalkozni már lehet, a városokban olykor napi két dollárnál is többet lehet keresni. A jövőt meg jól mutatja a még szovjet típusú címer kortárs értelmezése: „Kína kedves szomszéd, ahol tud, segít, építünk nektek szép szerpentines utakat, és csak annyit kérünk, hogy mellőle hadd vihessük el az dzsungelt. De építünk is, szép vízerőműveket magunknak. Ez cak nem lehet gond, a Mekongba is visszaengedtünk egy kis vizet, mikor szóltatok, hogy már csak derékig ér, és nem lehet rajta hajózni”.

A  luang prabangi éjszakai piacon talál echte matyó hímzéses ruhákra és táskákra viszont egyelőre nincs magyarázat.