Hanoi
Az ázsiai buszozás megérne egy külön misét. Először Indonéziában szoktuk meg az állandó halálfélelmet, ahogy egy tömött busz padlógázzal tepert az éjszakában, centikre rántva el a kormányt a motorosoktól. Aztán igen magas szintű kiszolgálásban volt részünk Thaiföldön és Malajziában, hogy Laoszban aztán megint ne merjünk kinézni az ablakon, itt kizárólag korlát nélküli szerpentineken lehet utazni. De a Hanoiba tartó 25 órás rémálomra nem voltunk felkészülve. Az alvóbusz elsőre majdnem okének tűnt, aztán miután mindenki elfoglalta a helyét, még egy busznyi vietnamit zsúfoltak fel, a folyosóra meg mindenhová fektetve őket. Őket egyáltalán nem zavarta ez, és amikor nem engedtük egy fickónak, hogy szó nélkül kettőnk közé befeküdjön, akkor kiderült, hogy mi vagyunk a neveletlen bunkók. Megérkeztünk a pontosan nulla centiméteres intim szféra világába.
1975 áprilisában két jelentős történelmi esemény zajlott; én megszülettem, Saigonból meg elmenekültek az amerikaiak, s ezzel véget ért a háború. A Hanoit szépen fellobogózták az évfordulóra, minden tele volt a 75-4 táblákkal, szép tűzijátékot is kaptam, meg utcai dalárdát, végül becsúszott a május elsejei felvonulás is. Idén újítottak, a turisták kedvéért inkább bikinis táncosnők karneváloztak a katonai parádé helyett. Pedig, ha valakik ezen a bolygón, akkor a vietnamiak jól háborúznak, az elmúlt hetven évben legyőzték a japánokat, a franciákat, az amerikaikat, Pol Potot, meg egy kicsit Kínát is. No de itt is új szelek fújnak, és bár a kommunizmus még itt látszik a legjobban, ez mégis csak néhány vörös zászló meg műanyag Ho Si Minh szobor, rögtön a G.I. Joe játékfigurák mellett.



