A gigantposzterekben még a fotosopp előtt sem igazán hittem. Nyilván éppen azért ilyen vonzó a pálmafás üres tengerpart, mert ilyen nincs is, ha mégis látsz pár méter ilyet, akkor mögötted ott a szállodalánc és a rengeteg brit és ausztál suttyó. Nos, mégis megtaláltuk az egyik helyszínt, ahol még lehet ilyet rajzolni.
Lombok mellett van három igen pici (kábé Margitnyi) szigetecske , a Gili szigetek, népszerű hátizsákos célpontok, de ez napi három csónaknyi látogatót jelent összesen. Az egyik sziget túl nyugdíjas, a másik túl partis, mi a középsőre mentünk, a Gili Meno nevűre. A szigeten nincs autó, az édesvizet is hajón hozzák, van egy falucska a közepén, két halétterem, egy bár, egy búvárközpont és néhány kunyhó a turistáknak (nyitott fürdőszobával és kedvenc háziállatunkkkal, a pókgyilkos és igen hangos gekkóval). A turistabiznisz még elég lazára van fogva, a helyi srácok tényleg saját maguk szórakoztatására találták ki, hogy ők valójában raszták, spanglizgatnak és naponta kétszer meghallgatják a Bob Marley válogatáskazijukat. Tennivaló nincs sok – a part egyetlen hosszú elhagyatott strand, homokká őrlődő apró koralldarabkák között kell lomizni, apálykor elképesztő holmik bukkantak elő, ők tengeri sünre, mi szép korall és kagylódarabkákra vadásztunk. A parthoz közel teknősök közé lehet úszni, pipával már halrajokat látni, 15 méter mélyen, a korallzátonyok között már az is érthető, miért ez a világ egyik kedvenc búvárhelyszíne.
Ja, és nagybátyám gigantposzterén sosem tört ki a kép közepén a vulkán*.
* A Rinjani, Lombok szigetén, 3726 méterével a harmadik legnagyobb vulkán Indonéziában, és valójában egész gyakran pöfékel a kalderató meletti csúcs, most pont elkaptunk egyet.