May 08

Egy nap

by in Kína

Reggel korán keltünk a sapai szállodában, hét körül hozza el útleveleinket Hanoiból az utazási iroda kiküldött túravezetője. Azért ez a necces megoldás, mert nem készültünk előre a kínai vízummal és ezzel is majdnem úgy jártunk, mint a burmaival. Thaiföld óta próbálkozunk a bezárt kínai konzulátusokkal, Hanoi maradt az utolsó lehetőségünk, itt persze megint belefutottunk egy többnapos ünnepbe, és egy másik bunkóságba: mint az LP fórumon kiderült, a konzulátus visszadobja az egyéni vízumkérelmeket, csak utazási irodán keresztül lehet elintézni, de ők is Ho Si Minh városába (azaz Saigonba) küldik tovább az útlevelet, az ország túlsó végébe, majd onnan vissza. Horroráron meg is van négy nap alatt, leboltoltunk az irodával, hogy mi addig lelépünk Sapába, és utánunk hozza a túravezetőjük, ha már úgyis arra jár csoporttal. Bár sok haverkodásba és pénzbe került a város legmegbízhatóbb irodájánál, mégsem voltunk biztosak benne, viszontlátjuk-e még az útlevelünket és eljutunk-e Kínába, majd a már megvásárolt repülőjegyünkkel Hong Kongból haza. Amíg új szokásunk szerint forró húslevest reggeliztünk (a phóról később), megjöttek az útlevelek. A határ 20 kilométerre van, onnan el kellene érjünk egy délutáni buszt első kínai úticélunkba, Kunmingba. A recepciós srác még megpróbált paráztatni minket a kínai viszonyokkal, és ránksózni egy VIP buszjegyet. A nagy ázsiai jutalékrendszert és a vietnami buszokat ismerve, sejtettük, nem járhatunk rosszabbul, ha magunk intézzünk a dolgainkat.

Délig még van pár óránk, ebbe belefér egy tervezett kirándulás a közeli Tram Ton hágóra, ami az útikönyvek szerint Délkelet-Ázsia legszebb hegyi panorámájával csábít. Béreltünk két motort,  felzúztunk a szerpentinen, hogy aztán újra meg kelljen állapítsuk, mennyire túlértékeltek itt helyben egyes nevezetességek. (Mellékelek pár panorámafotót a vietnami hágóról, meg egy másikról, ami a Déli-Kárpátokban van, na, melyik néz ki jobban?).

Visszatértünk után még egy dolgunk volt, pénzt váltani, Kínában már játékpénznek tarthattuk volna csak meg a maradék dongjainkat. Amíg csekkoltuk az árfolyamot a kinti táblán, a bank bezárt ebédszünetre az orrunk előtt. Sebaj, majd Lao Caiban, a határvárosban. Beszálltunk egy főtéri mikrobuszba, a sofőr esküdözött, hogy tíz perc múlva indul. Aztán el is indult, körbe-körbe cirkálva a városban, egyenként hajkurászva további utasokat. Kicsit még üvöltöztünk vele, aztán átszálltunk egy másikba, amelyik már tele volt, útban kifelé a városból. A hídnál kell leszállni, de a mivel térképet nem értik, hát megpróbáltuk a hidat elmagyarázni. Aztán lerajzolni, de ez sem volt elég, így, amikor megláttunk egy hidat, leállítottuk a buszt. Naná, hogy a rossz hídnál voltuk. Próbáltuk eligazodni, reménytelenül, aztán egy taxissal elvitettük magunkat a bankhoz váltani, aztán a határhoz. A suttyó persze megpróbált az előre megbeszélt helyett további pénzt legombolni tőlünk a két címért, de búcsút intettünk neki és Vietnamnak is, és most már igazán felfokozott izgalommal, átsétáltunk a kínai oldalra. Az ellenőrzéstől itt már azért tartottunk, volt egy súlyos csempészárunk is, a Lonely Planet Kína-kötete, amit rendszeresen el szoktak kobozni, mivel nem szerepel benne integrálva Tajvan. A határon folyamatosan figyelnek szigorú szemöldökű, mosolytalan katonák, és rejtett kamerákkal elemzik minden gyanús mozdulatodat. Bár a tisztnek benyaltunk egy vigyorgó nyihaóval, az hosszasan bögyörgette útlevelünk minden lapját, extra sokáig a vízumot, majd odahívta a kollégáit. A mi arcunkon lefagyott a szorongó álöröm, ők viszont röhögni kezdtek. Honnan jöttek? Xiongyaliból? Tényleg? Erre még nem is jártak ilyenek… Te láttad má? Nédd má, hát ezek itt a kabzsi, véresfogú hunok, nagyon vicces. És mi az utazásunk célja? Hogy együnk? Hahaha, na érezzétek jól magatokat, nyomta be stampót.

Eléggé megkönnyebbülten jöttünk ki a hekoui határállomás épületéből, és rögtön egy hatalmas kínai piacon találtuk magunkat, egyenesen kellett menni a buszállomásig, de rögtön eltévedtünk. Egy nagyobb kör után a városban, a piacról még mindig nem kiérve, végülis elértük a buszállomást, ahol minden gond nélkül vettünk két jegyet az este hatkor induló kunmingi buszra. Tovább mászkáltunk a városban, közben megállapítottuk, hogy Kína egy hatalmas kínai piac, ahol mindent lehet kapni (ez csak egész keveset árnyalódott aztán). Már csak pénz kellene, a buszjegyre elköltöttük az összes váltott jüanunkat. Az első ATM kijelentette, hogy nem jó a pinkódom. Ez volt a negyedik, utolsó kártyánk, egyet még az út elején elfuseráltunk, nem tudtam rá átutalni pénzt, egy másikról kifogyott, a harmadikat meg Hanoiban elnyelte az automata. Ha ennek is kampec, mehetünk tornacipőt árulni (vagy a vesénket, haha). Ismét kétségbeesésben, a harmadik bankban kiderült, bár mindenütt ki van írva a Visa, külföldi kártyát csak néhány bank kezel.
Sok Mao-képmással a kezünkben betértünk egy kajáldába, és máris szembesültünk az újabb problémával: nem hogy beszélni nem tudunk senkivel, de olvasni se. A szomszéd asztalnál egy szimpatikus tésztalevest ettek, ráböktünk, a tulajdonos okét mutatva jelezte, hogy jól döntöttünk, szakácsnő pedig kihozta. Nagyon finom volt, rengeteg fűszer, többféle csípősség küzdött a nyelvünkért, de aztán valami más győzött. A leves felénél mindketten elkezdtük érezni az apró tűszúrásokat az ajkunkon, aztán az erősödő zsibbadást a nyelvünkben. Kissé aggódva vártuk a kínai étterem-szindróma további tüneteit, de csak a szecsuáni bors okozta málá (zsibbasztó csípősség) mutatkozott be. Egy másik helyen, egy remek gombóccal eltüntettük a torkunkban lévőt.
Egy téren végre pihentünk egy kicsit, s mire egy hatalmas édesség-szupermarketből mindenféle furcsa fagyikkal tértem vissza, Xa Bo már egy idősebb kínai úriemberrel beszélgetett. Magyarul. Na jó, alapvetően angolul, de a furcsa, ám kedves bácsi elég sok magyar kifejezést idézett fel tíz év előtti budapesti utazásairól. Aztán kiderült, valójában japán, elég sok felé utazgatott életében, most Vietnamban bizniszel valamit, de kerülte a teljes egyértelműséget. Nehéz volt elüldözni a gondolatot, hogy a határőrök végre felébresztették évek óta alvó Xiongyali-specialista ügynöküket, aki már ránk is szált. Ami ennek ellent mondott, hogy nem nagyon kérdezett semmit, inkább ő mesélt a régi magyar emlékeiről, sőt megadta a japán postacímét is. Egy csapat szórólapozó tinédzser is ránkszállt, bámultak, ujjal mutogattak, aztán vihogva nekünk is adtak náhány reklámot, bizonyára meggyőző ajánlatokkal.
Visszatértünk a buszunkhoz, átszkenneltettük a csomagjainkat a buszmegálló csomagröntgenén (a legkisebb falu buszállomásán is kötelező, de a kezelő rá se néz), és összefutottunk egy cseszlovák párocskával, akik már egy éve utaznak, és még mindig nem akarnak megállni. A busz előtt a recepciós néni orrunk alá nyomott egy táblácskát, amin angolul felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk a csomagjainkra, előfordulnak sajnálatos lopások. Aztán szépen rendben felengedtek az alvóbuszra, amit itt már nem zsúfoltak túl, szép kényelmesen cigizett mindenki a száguldó buszon a saját vaságyán. Az éjjel néha letértünk az autópályáról, fnyomasztó városszéli budiknál álltunk meg (egy hosszú betonpadló lyukakkal, válaszfal nélkül), a tévében meg egy sorozat ment Mao elvtársról, a trónfosztott nagy vezér emberi gyarlóságait sem leplezve. Néha végigigazoltatták ez egész buszt, de hajnalban rendben megérkeztünk Kunmingba, a kínai Seattlebe. Az ablakon kinézve a Kína iránti erős kíváncsiságunk jogosnak tűnt: sosem gondoltam volna, hogy egy vadonatúj, németesen precíz, láthatóan módos várost találok a világ végén. A hatalmas buszpályaudvar, ahová érkeztünk, egészen máshol volt, mint az egyéves útikönyvben, azóta épült. A cseszlovákok zúztak is tovább Tibetbe, mi egy súlyos, ám sikertelen alkudozás után egy taxival bejutottunk a korábban kinézett youth hostelba, ami semmiben nem különbözött a világ többi részén lévőtől, kivéve, hogy a lazán biliárdozgató hátizsákos srácok is belső kínai turisták voltak. Meg egy álmos portás bácsi fogadott, akinek egy vicces szituációs képregényes könyvecskéje volt két nyelven, aminek köszönhetően majdnem ki is vettük a szobát, de aztán megérkezett az igazi recepciós, az első ember Kínában, aki tudott angolul. A kiváló szobában végre befejeztük az alvást.

Tags: , ,

Leave a Reply