Apr 27

Halló, Laosz!

by in Laosz

Laoszról sokáig semmit, aztán jót és rosszat is hallottunk, végül talán ez az országocska érintett meg a legszemélyesebben minket. Már az első buszmegállóban, miután átkeltünk  a Megonkon Thaiföldről, röhögve kellett megállapítsuk, hogy minket eddig is kerülgető ’80-as évek Romániája-érzés itt egyszerűen minden legyőzött. A lerohadt betonállomás, a műbőr üléses buszok, az árnyékban pilledő utasok mind valami lehengerlő otthonossággal üdvözöltek. A nyugati turisták bizonytalanul pislogtak, mi viszont remekül szórakoztunk: ez bizony Erdőszentgyörgy, 1985! Helló, korrupt határőr! Helló, kétszer eladott buszjegy! Szevasztok, motorok és rizses zsákok a busz tetején! Én konkrétan még az első iskolámat is megtaláltam, százéves padokkal és udvart söprögető pionír-nyakkendős gyerekekkel.

A hatalmas különbséget az emberek jelentették: a világ leglazább (ha úgy tetszik: leglustább) népe lakik itt, akik egyúttal a legkedvesebbek is. Nincs itt semmi turistazaklatás, a néhány hippisített vidék kivételével a külföldiekre nem is nagyon vannak felkészülve, pár éve még ATM is csak kettő volt az egész országban. A pompás Luang Prabangban egyetlen hosszú vasárnap délutánban sétálgattunk, kedves, érdeklődő és beszédes boltosokkal, pincérekkel, hajósokkal és szerzetestanoncokkal ütve el az időt. 

Tennivaló alig akadt errefelé, szimpátiánk mégis erősödött, ahogy további meglepő párhuzamokra leltünk. Laosz egy alig hatmilliós ország, csupa hegy az egész, tenger az egsész környéken csak nekik nem jutott; a szomszédokkal folytatott több évszázados csetepatékból se jöttek ki túl jól – az Isan nevű országrészt (ami még egyszer akkora, mint a mai Laosz) a 17. századtól szépen meghódította a Sziámi királyság, hogy aztán 1939-re már ők is kínosnak érezzék, hogy majd’ 20 millió laoszi honfitársuk van, ekkor nevezték el az országot a közös ősről, a taiokról. A lao nyelv hivatalos használatát persze egyúttal be is tiltották, mégis, Thaiföld egyharmada ma is ezt beszéli. Ki hallott már ilyet?

A kommunista Laosz közelmúltja se dicsőbb, a hmong kisebbség – némi szeparatista indítékból – az amerikaiak mellé állt, így azok három millió bombát dobhattak le a vietkong háta mögé, az országra, ahol nem is volt háború. A sikertelen, de tökös hmongok néha ma is játszanak egy kis belfastosat (bár akkor már inkább a kurdokhoz tudnám hasonlítani ezt a négy országban élő, ám hazátlan népet). A jelenben azért érzékelhető egy kis fejlődés, és bár itt láttuk a legszegényebb falvakat utunk során, vállalkozni már lehet, a városokban olykor napi két dollárnál is többet lehet keresni. A jövőt meg jól mutatja a még szovjet típusú címer kortárs értelmezése: „Kína kedves szomszéd, ahol tud, segít, építünk nektek szép szerpentines utakat, és csak annyit kérünk, hogy mellőle hadd vihessük el az dzsungelt. De építünk is, szép vízerőműveket magunknak. Ez cak nem lehet gond, a Mekongba is visszaengedtünk egy kis vizet, mikor szóltatok, hogy már csak derékig ér, és nem lehet rajta hajózni”.

A  luang prabangi éjszakai piacon talál echte matyó hímzéses ruhákra és táskákra viszont egyelőre nincs magyarázat.

 

Tags: ,

Leave a Reply