Archive by Author
April 16, 2010

Újabb újév: Songkran

Újabb újév: Songkran

Pontosan egy hónapja futottunk bele a Bali újévbe, és most itt vagyunk Thaiföldön, a hogy a környék buddhista újévét ünnepeljük. Ha februárban a kínait is elcsíptük volna, ez lenne a negyedik újévünk idén, az biztos zajosabb lett volna, de biztos, hogy ez a legvizesebb. A Songkran leginkább egy igen igazán komolyan vett húsvéthoz hasonlít, már ami a locsolást illeti – ha csak kidugod a lábat otthonról, nemre való tekintet nélkül számíthatsz percenként egy vödör vízre a nyakadba. Vagy egy slagos, vízipisztolyos, poharas, kancsós, jégkockás támadásra, amit gyakran színes púderrel dobnak fel, hogy még jobban fessen. A lakók a házuk előtt fröcskölnek, a menőbbek a főbb utcákon kis teherautókról zúdítják a járókelők és egymás nyakába a vizet. Ezt a három napot csuromvizesen töltöttük, ami változóan volt idegesítő vagy nagyon mókás, végül akkor dőlt el utóbbi javára, amikor mi is beszereztünk egy kisebb vízipisztolyt. Erről az időszakről nincsenek fotóink,  a lenti videócskák is azért ilyen bénák, mert még a mobilt is lezárt nejlonzacskóban hordtuk. Pedig messze a legnagyobb szülinapi mulatságom volt.

A 2553. év beköszöntét (Thaiföldön a legtöbb helyen a Buddha születésétől számított évet használják, pl. a szavatossági időkön is) már Chiang Maiban töltöttük, egy kedves északi városban, ahol azért más is folyt a vizen és a sörön kívül. Ha megszárítkozol (ami a 40 fokban pár perc), máris várnak a vicces felvonulások, táncdalfesztiválok, vásárok, sportversenyek (sepak takraw –  a kung-fuba oltott lábtengó), hatalmas lacikonyhák és persze megannyi templomi szertartás. Az egyszerűség kedvéérte mindezek sokszor össze vannak vonva valamelyik templom udvarán, a buddhista búcsúkat a katolikusoknál egy fokkal viccesebbé téve.

2010-04-15_19

Maga a locsolás is vallási szertartásból harapódzott el ekkora őrületté, a Buddha szobrait mossák le ilyenkor illatos vízzel, amit aztán áldásként az idősek vállára lehet fröcskölni. A Buddha-képmások zömét évente csak ekkor hozzák ki a templom elé, ilyenkor lehet megérinteni őket, a sztúpa tetejére kis kötélpáláyn tekerik fel az edényt, de láttunk automata vízikerekes szoboröntöző berendezést is.

 

April 12, 2010

Hogyan nem jutottunk el Burmába

Hogyan nem jutottunk el Burmába

Mielőtt bárki azt hinné, csupa könnyed móka egy ilyen út, itt az ideje elkezdeni panaszkodni is. Annyira gyorsan döntöttük el az utazást, hogy bár lélekben 15 éve, a gyakorlatban semmit sem tudtunk készülni az útra. Vittünk magunkkal rengeteg Lonely Planetet e-book olvasón, az összefoglaló kötetet már helyben vettük meg. Olvasni viszont csak csak pár hetet előre sikerült mindig, így nagyon hevenyészett volt az útitervünk (első hiba). És a vízumokat se intéztük el előre (második hiba). A burmai (myanmari) vízum különösen nehezen beszerezhető, ezért az volt a tervünk, hogy a bangkoki nagykövetségen intézzük el, az egyetlen helyen a bolygón, ahol azonnal kiadják. Sietnünk kellett, mert közelgett a burmai-thai-laoszi-kambodzsai buddhista újév, a Songkran, a vizezős fesztivál, ahogy a turisták ismerik, ez alapból három nap szünet, ezért Kuala Lumpurból szombaton egy hirtelen ötlettel átrepültünk Bangkokba, hogy hétfőn elintézzük a vízumot. Kedden pedig kezdődik az ünnep.

Bangkokban a tüntetések már hónapok óta tartottak, a helyzet fokozódott, de amikor a reptéri busz megállt félúton, és a hírhedt vörösinges tábor kellős közepén kellett átgyalogolnunk, az egész csak egy hatalmas, eltökélt (24 órán keresztül üvöltöztek a szónokok), ám egyúttal a 40 fokban elpilledt majálisnak tűnt. Rendőrök sehol. A busz nem vitt tovább, a tüntetés meg a város a közepén volt, a közvetlenül a hátizsákos turista-mennyország, a Khao San Road mellet. És bár ez nekünk speciel inkább pokolnak tűnt, mint az összes ilyen, a gátlástalanul ostoba angolszász fiatalok kifosztására szakosodott központ, kénytelenek voltunk itt megszállni. Míg vacsoráztunk, az utca végén megjelentek a rohamrendőrök, senki nem tudta, mire készülnek, persze minden idióta rohant katasztrófaturistáskodni és sápítozni, az én viharos pesti belvárosi orrom már messziről érezte a könnygázt, így inkább visszavonultunk. Egyre nagyobb a zsizsgés, hátul már valami tűz is van, aztán hirtelen megindultak felénk a rohamrendőrök, mindenki fut, amerre lát, de a rendőrök, akik közelebbről már fegyveres katonák voltak, futnak továbbra is utánunk, és ez csak akkor lett érthető, amikor mögöttük észrevettük az őket üldöző fegyveres tüntetőket, motoron.

Img_0425-1

 

A petárdázás is most már inkább lövöldözés volt, mindenki bezárkózott, a szállodában senki nem tudott semmit, de különösebben mégsem voltak zaklatottak a helyiek. A pesti állami ünnepek lényegesen komolyabbnak tűntek. Aztán hajnalban derült ki különbség: az utcánk végében az addigi békés tüntetés oszlatásán meghalt 20 ember, köztük katonák is. Ilyen azért Thaiföldön sem történt már évtizedek óta. Óvatosan sétáltunk egyet a környéken, a katonák és a rendőrök azonnal visszavonultak (mindkét oldal provokációról beszélt), a tüntetés folytatódott, az emberek mintha zavarban és szégyenkezve a történtek miatt, agressziónak nyoma se, de persze ezek után bármi lehet, senki nem tud semmit. Aztán, ami elképesztő nyugati szemmel, azon a konkrét sarkon, ahol egy napja embereket lőttek le, a tüntetők elkezdtek vízipisztollyal vidáman bolondozni, ahogy ez már csak az ünnep alatt szokás errefelé. Viszont minden bezárt legalább egy hétre, így a burmai nagykövetségünk is, így szomorúan meg kellett hozzuk a döntést, hogy miután Dél-Thaiföldet átugrottuk, azonna tovább is utazunk északnak, és onnan már csak Indokína belseje felé megyünk tovább. Mellette szól, hogy Thaiföldön az év legelviselhetetlenebbül meleg időszaka van, a hegyekben jobb lesz, a szállodás-turistás tengerre meg Gili után nem vágytunk egyáltalán, a Songkran legalább az észak kulturális fővárosában ér minket. 

April 4, 2010

Körülnéztünk Szingapúrban

Körülnéztünk Szingapúrban

Még mindig nem mondtam el, hogy mitől harapodzott el bennem a naplóirás által. 

A Bali-csoporthoz tartozó Kis-Lagonda-szigetről, ahol a nagyszerű Grand Hotel vendégszeretetét élveztük, a Honolulu-Star fedélzetén áthajóztunk Szingapúrba. Jimmy mesélte, hogy a kínai negyeden túl kezdődik a klubváros, így rögvest arrafelé indultunk, mert fontos inkognitós találkozónk volt Trebitschcsel. Az igazival. A kínai negyed viszont nagyon nagy errefelé, felmentünk hát egy dombra, hogy lássuk a végét.

Nos, ameddig a szem ellát, mindenfelé kínai negyed, és egyre újabbak nőnek ki a földből, mint gombák. De mi azt a másik gomba izét kerestük, ami a föld alatt… Ott viszont csak metró van, de abban sincs öröm, mert ott meg minden tilos. Egyébként kedves emberek laknak itt, ám a klubok felé senki nem tudta az utat. 

Közben megéheztünk, beugrottunk a Négy Vidám Halottmosó étterembe (Holland konyha, svéd puncs! Angol hidegvér!). Persze rengeteg étterem van errefelé, a legtöbb efféle bevásárlóközpontban van, amiből 81 van a városban (Tánc! Előételek! Bejárat! Hideg-meleg időben nyitva!). Ebben a Szingapúrban minden van ám: dzsungel az autópálya alatt, hajó a háztetőn, a szőlőt hidegházban nevelik, és fölépítették St. Antonio főherceg főlegvárát Almira székestrónvárosból a saját Boldogság Szigetükön. 

De mi a kikötő felé tartottunk, remélvén, végre belefutunk egy rabszolgakereskedőbe, szállásmesterbe, vagy legalább a borneói Fahéj Tanya intézőjébe.

Ám a klubokat nem találtuk meg. Sajnos nincsenek meg a kézenfekvő összeköttetéseink az alvilágban, pedig próbálkoztam volna jól irányzott ökölcsapással is. Hiába, itt mindenki csak mosolyog és fotózkodik és vásárol.

Remélve, hogy az igazi Trebitsch tényleg Tibetben van, ahol utoljára látták, vonatra szálltunk, tovább, északnak. Kelt mint bent.

March 28, 2010

Gili, a menő

Gili, a menő

A gigantposzterekben még a fotosopp előtt sem igazán hittem. Nyilván éppen azért ilyen vonzó a pálmafás üres tengerpart, mert ilyen nincs is, ha mégis látsz pár méter ilyet, akkor mögötted ott a szállodalánc és a rengeteg brit és ausztál suttyó. Nos, mégis megtaláltuk az egyik helyszínt, ahol még lehet ilyet rajzolni.

Lombok mellett van három igen pici (kábé Margitnyi) szigetecske , a Gili szigetek, népszerű hátizsákos célpontok, de ez napi három csónaknyi látogatót jelent összesen. Az egyik sziget túl nyugdíjas, a másik túl partis, mi a középsőre mentünk, a Gili Meno nevűre. A szigeten nincs autó, az édesvizet is hajón hozzák, van egy falucska a közepén, két halétterem, egy bár, egy búvárközpont és néhány kunyhó a turistáknak (nyitott fürdőszobával és kedvenc háziállatunkkkal, a pókgyilkos és igen hangos gekkóval). A turistabiznisz még elég lazára van fogva, a helyi srácok tényleg saját maguk szórakoztatására találták ki, hogy ők valójában raszták, spanglizgatnak és naponta kétszer meghallgatják a Bob Marley válogatáskazijukat. Tennivaló nincs sok – a part egyetlen hosszú elhagyatott strand, homokká őrlődő apró koralldarabkák között kell lomizni, apálykor elképesztő holmik bukkantak elő, ők tengeri sünre, mi szép korall és kagylódarabkákra vadásztunk. A parthoz közel teknősök közé lehet úszni, pipával már halrajokat látni, 15 méter mélyen, a korallzátonyok között már az is érthető, miért ez a világ egyik kedvenc búvárhelyszíne.

Ja, és nagybátyám gigantposzterén sosem tört ki a kép közepén a vulkán*.

* A Rinjani, Lombok szigetén, 3726 méterével a harmadik legnagyobb vulkán Indonéziában, és valójában egész gyakran pöfékel a kalderató meletti csúcs, most pont elkaptunk egyet.

March 23, 2010

Pá, Bali!

Kihajóztunk Baliról, át a következő szigetre. Íme egy csokor kép búcsúzóul erről a pompás helyről. (Eléggé templomos ez is, de legalább nem írok róla sokat. Pedig tudnék, csak kérdezzetek 😉

March 21, 2010

Vidám motorosok

Ha egyszer bérelsz riksást, számíthatsz rá, hogy napokig le nem vakarhatod, várni fog a szállásod előtt akár egész nap annak reményében, hogy ma megkeresheti kb. egy ásványvíz árát. Mi nagyon kényelmetlennek éreztük a helyzetet, mert esélyed sincs kilépni a turista szerepből, hogy igazából mindenki számára két lábú ATM vagy. Ha meg akarsz szabadulni az árusok és kéregetők tömérdek hadától, akkor bérelj egy mocit. Sok helyen nem is lehet másképp közlekedni, pl. Balin nincs tömegközlekedés, mindenki 125 köbcentis robogókkal jár. Az indonézeknek hivatalos kresz szabályaik is vannak, de nem sokat törődnek vele, nekik a közlekedési szabályok belülről fakadnak, viszont emiatt teljesen más jellegűek. Egy ilyen szabály, amit felfedeztünk, hogy mindenki az előtte lévőre figyel. Teljes nyugalommal rábízzák életüket a mögöttük lévőre. Egy példa: egy forgalmas úton nagyon kell figyelni arra, hogy egy parkoló motoros egyszercsak bevág eléd, nincs olyan, hogy elsőbbségadás. Ő arra számít, hogy te figyelsz és vigyázol rá, nem is nagyon néznek hátra emiatt. Felfedezhető valamilyen emergens mozgás, ahogy egy dugóhelyzet megoldódik például. Mindenki bevágódig a forgalmas kereszteződésbe, aztán ott megoldják valahogy, szépen mindenki kiküzdi a számítását. Európai szemmel azt gondolnánk, hogy biztosan rengeteg baleset lehet, pedig nem így van, nagyon ritka ahhoz képest. Másik feltűnő óriási különbség, hogy mindenki nyugodt, egymást nem okolják semmiért, az egész tömeg együtt hömpölyög. Balin Bori barátnőm segítségével, két-három óra gyakorlás után uzsgyi neki a forgalomnak. Kívülről az egész rémisztőnek tűnik, a forgalomban viszont sokkal biztonságosabbnak érzed, mint otthon autóban. Nekem nagyon feküdt a baloldali közlekedés, nem okozott gondot, sokkal nehezebb volt itthon visszaállni. Szóval béreltünk két mocit is, mert így kényelmesebb volt nagy távokat megtenni, vadizsír Hondákat napi 600 forintért, állati jó volt. A benzin nagyon olcsó, mint a kaját , ezt is árusoktól lehet megvenni üveges kiszerelésben – a pancsolás tutibiztos, de azért mentek a mocik. Köztudott, hogy a rendőrök próbálják a turista motorosokat lehúzni pénzzel, szóval kell legyen nálad aprópénz. Persze csajként könnyebb volt nekem alkudni, főleg ha a nap kiszívta a hajadat és ahogy szőkül a hajad minden egyre könnyebben megy 🙂 Még csak annyit, hogy motorozás alatt értettem meg, hogy ebben a dögmelegben miért van mindenki ennyire felöltözve – habár a csajokról tudtuk, hogy nem akarnak lebarnulni, mert a fehér bőr az ideál, minden testápolóban fehérítő van. Tíz perc alatt leég a bőrőd mindenhol, mentünk boltba mi is kesztyűt venni…