Archive by Author
May 8, 2010

Egy nap

Reggel korán keltünk a sapai szállodában, hét körül hozza el útleveleinket Hanoiból az utazási iroda kiküldött túravezetője. Azért ez a necces megoldás, mert nem készültünk előre a kínai vízummal és ezzel is majdnem úgy jártunk, mint a burmaival. Thaiföld óta próbálkozunk a bezárt kínai konzulátusokkal, Hanoi maradt az utolsó lehetőségünk, itt persze megint belefutottunk egy többnapos ünnepbe, és egy másik bunkóságba: mint az LP fórumon kiderült, a konzulátus visszadobja az egyéni vízumkérelmeket, csak utazási irodán keresztül lehet elintézni, de ők is Ho Si Minh városába (azaz Saigonba) küldik tovább az útlevelet, az ország túlsó végébe, majd onnan vissza. Horroráron meg is van négy nap alatt, leboltoltunk az irodával, hogy mi addig lelépünk Sapába, és utánunk hozza a túravezetőjük, ha már úgyis arra jár csoporttal. Bár sok haverkodásba és pénzbe került a város legmegbízhatóbb irodájánál, mégsem voltunk biztosak benne, viszontlátjuk-e még az útlevelünket és eljutunk-e Kínába, majd a már megvásárolt repülőjegyünkkel Hong Kongból haza. Amíg új szokásunk szerint forró húslevest reggeliztünk (a phóról később), megjöttek az útlevelek. A határ 20 kilométerre van, onnan el kellene érjünk egy délutáni buszt első kínai úticélunkba, Kunmingba. A recepciós srác még megpróbált paráztatni minket a kínai viszonyokkal, és ránksózni egy VIP buszjegyet. A nagy ázsiai jutalékrendszert és a vietnami buszokat ismerve, sejtettük, nem járhatunk rosszabbul, ha magunk intézzünk a dolgainkat.

Délig még van pár óránk, ebbe belefér egy tervezett kirándulás a közeli Tram Ton hágóra, ami az útikönyvek szerint Délkelet-Ázsia legszebb hegyi panorámájával csábít. Béreltünk két motort,  felzúztunk a szerpentinen, hogy aztán újra meg kelljen állapítsuk, mennyire túlértékeltek itt helyben egyes nevezetességek. (Mellékelek pár panorámafotót a vietnami hágóról, meg egy másikról, ami a Déli-Kárpátokban van, na, melyik néz ki jobban?).

Visszatértünk után még egy dolgunk volt, pénzt váltani, Kínában már játékpénznek tarthattuk volna csak meg a maradék dongjainkat. Amíg csekkoltuk az árfolyamot a kinti táblán, a bank bezárt ebédszünetre az orrunk előtt. Sebaj, majd Lao Caiban, a határvárosban. Beszálltunk egy főtéri mikrobuszba, a sofőr esküdözött, hogy tíz perc múlva indul. Aztán el is indult, körbe-körbe cirkálva a városban, egyenként hajkurászva további utasokat. Kicsit még üvöltöztünk vele, aztán átszálltunk egy másikba, amelyik már tele volt, útban kifelé a városból. A hídnál kell leszállni, de a mivel térképet nem értik, hát megpróbáltuk a hidat elmagyarázni. Aztán lerajzolni, de ez sem volt elég, így, amikor megláttunk egy hidat, leállítottuk a buszt. Naná, hogy a rossz hídnál voltuk. Próbáltuk eligazodni, reménytelenül, aztán egy taxissal elvitettük magunkat a bankhoz váltani, aztán a határhoz. A suttyó persze megpróbált az előre megbeszélt helyett további pénzt legombolni tőlünk a két címért, de búcsút intettünk neki és Vietnamnak is, és most már igazán felfokozott izgalommal, átsétáltunk a kínai oldalra. Az ellenőrzéstől itt már azért tartottunk, volt egy súlyos csempészárunk is, a Lonely Planet Kína-kötete, amit rendszeresen el szoktak kobozni, mivel nem szerepel benne integrálva Tajvan. A határon folyamatosan figyelnek szigorú szemöldökű, mosolytalan katonák, és rejtett kamerákkal elemzik minden gyanús mozdulatodat. Bár a tisztnek benyaltunk egy vigyorgó nyihaóval, az hosszasan bögyörgette útlevelünk minden lapját, extra sokáig a vízumot, majd odahívta a kollégáit. A mi arcunkon lefagyott a szorongó álöröm, ők viszont röhögni kezdtek. Honnan jöttek? Xiongyaliból? Tényleg? Erre még nem is jártak ilyenek… Te láttad má? Nédd má, hát ezek itt a kabzsi, véresfogú hunok, nagyon vicces. És mi az utazásunk célja? Hogy együnk? Hahaha, na érezzétek jól magatokat, nyomta be stampót.

Eléggé megkönnyebbülten jöttünk ki a hekoui határállomás épületéből, és rögtön egy hatalmas kínai piacon találtuk magunkat, egyenesen kellett menni a buszállomásig, de rögtön eltévedtünk. Egy nagyobb kör után a városban, a piacról még mindig nem kiérve, végülis elértük a buszállomást, ahol minden gond nélkül vettünk két jegyet az este hatkor induló kunmingi buszra. Tovább mászkáltunk a városban, közben megállapítottuk, hogy Kína egy hatalmas kínai piac, ahol mindent lehet kapni (ez csak egész keveset árnyalódott aztán). Már csak pénz kellene, a buszjegyre elköltöttük az összes váltott jüanunkat. Az első ATM kijelentette, hogy nem jó a pinkódom. Ez volt a negyedik, utolsó kártyánk, egyet még az út elején elfuseráltunk, nem tudtam rá átutalni pénzt, egy másikról kifogyott, a harmadikat meg Hanoiban elnyelte az automata. Ha ennek is kampec, mehetünk tornacipőt árulni (vagy a vesénket, haha). Ismét kétségbeesésben, a harmadik bankban kiderült, bár mindenütt ki van írva a Visa, külföldi kártyát csak néhány bank kezel.
Sok Mao-képmással a kezünkben betértünk egy kajáldába, és máris szembesültünk az újabb problémával: nem hogy beszélni nem tudunk senkivel, de olvasni se. A szomszéd asztalnál egy szimpatikus tésztalevest ettek, ráböktünk, a tulajdonos okét mutatva jelezte, hogy jól döntöttünk, szakácsnő pedig kihozta. Nagyon finom volt, rengeteg fűszer, többféle csípősség küzdött a nyelvünkért, de aztán valami más győzött. A leves felénél mindketten elkezdtük érezni az apró tűszúrásokat az ajkunkon, aztán az erősödő zsibbadást a nyelvünkben. Kissé aggódva vártuk a kínai étterem-szindróma további tüneteit, de csak a szecsuáni bors okozta málá (zsibbasztó csípősség) mutatkozott be. Egy másik helyen, egy remek gombóccal eltüntettük a torkunkban lévőt.
Egy téren végre pihentünk egy kicsit, s mire egy hatalmas édesség-szupermarketből mindenféle furcsa fagyikkal tértem vissza, Xa Bo már egy idősebb kínai úriemberrel beszélgetett. Magyarul. Na jó, alapvetően angolul, de a furcsa, ám kedves bácsi elég sok magyar kifejezést idézett fel tíz év előtti budapesti utazásairól. Aztán kiderült, valójában japán, elég sok felé utazgatott életében, most Vietnamban bizniszel valamit, de kerülte a teljes egyértelműséget. Nehéz volt elüldözni a gondolatot, hogy a határőrök végre felébresztették évek óta alvó Xiongyali-specialista ügynöküket, aki már ránk is szált. Ami ennek ellent mondott, hogy nem nagyon kérdezett semmit, inkább ő mesélt a régi magyar emlékeiről, sőt megadta a japán postacímét is. Egy csapat szórólapozó tinédzser is ránkszállt, bámultak, ujjal mutogattak, aztán vihogva nekünk is adtak náhány reklámot, bizonyára meggyőző ajánlatokkal.
Visszatértünk a buszunkhoz, átszkenneltettük a csomagjainkat a buszmegálló csomagröntgenén (a legkisebb falu buszállomásán is kötelező, de a kezelő rá se néz), és összefutottunk egy cseszlovák párocskával, akik már egy éve utaznak, és még mindig nem akarnak megállni. A busz előtt a recepciós néni orrunk alá nyomott egy táblácskát, amin angolul felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk a csomagjainkra, előfordulnak sajnálatos lopások. Aztán szépen rendben felengedtek az alvóbuszra, amit itt már nem zsúfoltak túl, szép kényelmesen cigizett mindenki a száguldó buszon a saját vaságyán. Az éjjel néha letértünk az autópályáról, fnyomasztó városszéli budiknál álltunk meg (egy hosszú betonpadló lyukakkal, válaszfal nélkül), a tévében meg egy sorozat ment Mao elvtársról, a trónfosztott nagy vezér emberi gyarlóságait sem leplezve. Néha végigigazoltatták ez egész buszt, de hajnalban rendben megérkeztünk Kunmingba, a kínai Seattlebe. Az ablakon kinézve a Kína iránti erős kíváncsiságunk jogosnak tűnt: sosem gondoltam volna, hogy egy vadonatúj, németesen precíz, láthatóan módos várost találok a világ végén. A hatalmas buszpályaudvar, ahová érkeztünk, egészen máshol volt, mint az egyéves útikönyvben, azóta épült. A cseszlovákok zúztak is tovább Tibetbe, mi egy súlyos, ám sikertelen alkudozás után egy taxival bejutottunk a korábban kinézett youth hostelba, ami semmiben nem különbözött a világ többi részén lévőtől, kivéve, hogy a lazán biliárdozgató hátizsákos srácok is belső kínai turisták voltak. Meg egy álmos portás bácsi fogadott, akinek egy vicces szituációs képregényes könyvecskéje volt két nyelven, aminek köszönhetően majdnem ki is vettük a szobát, de aztán megérkezett az igazi recepciós, az első ember Kínában, aki tudott angolul. A kiváló szobában végre befejeztük az alvást.
May 6, 2010

Rizsföldek és bivalyok

Észak-Vietnam másik nagy turistalátványossága a Sapa nevű hegyi falu. A helyszínen kiderült, hogy valójában egy Szovátára kísértetiesen hasonlító üdülőtelep, de mivel amúgy is erre vezetett utunk Kína felé, nem bántuk meg, hogy eljöttünk. A falu alatti völgyben egy kisebbség kapálja a rizsföldeket, naná, hogy a hmongok. Már harmadik országban kerülgetjük őket, most végre közelről találkoztunk velük. Nehéz is lett volna elkerülni őket, fekete viseletben koslatnak mindenfelé, az alig tizenéves lánykák 4-5 nyelven (‘buy from me!’), elképesztően pimaszul, de magukon is röhögve és roppant hatékonysággal sóznak rád mindenféle népi rütyütyüt. A piacról hazafelé tartó asszonyokkal is hosszan sétáltunk együtt, írni-olvasni nem, angolul viszont folyékonyan beszéltek. Szükség is van a találékonyságra, a málészájúbb, ám többségi vietnamiak rendesen kihasználják őket.


Egy kétnapos kirándulás alatt, Indonézia után újra meg kellett állapítsuk, hogy az ember által átalakított táj kategóriában a rizsföldek néznek ki a legjobban. A falusiak itt is hatalmas munkával, nagy összefogással és precizitással gyúrják át a sziklás hegyet, évszázados tapasztalatok alapján irányítgatják és osztják be a folyóvizet, küzdenek a földcsuszamlásokkal, a sok vagy kevés esővel, és közben legfeljebb a bivalyokra számíthatnak.

May 1, 2010

A leszálló sárkány öble

Mikor itt voltunk, két szín uralkodott: a zöld és a szürke. Ahogy a hajóval haladtunk a majdnem háromezer sziget labirintusában, a ködben felsejlettek az újabb és újabb mészkő szigetek, végtelennek tűnő térben.


Ázsiai útunk során ez volt az első turistaprogram, amire befizettünk. A világ egyik csodáját, a Halong öblöt nem nagyon lehet egyénileg megnézni, útközben annak is nagyon örültünk, hogy nem egy nyomuló olcsóbb irodát választottuk, így nem egy óriási kínai turista csapat mellé tuszkoltak be bennünket. A Vega Travel dzsunkáján a két napos túrára 12 fős egész kellemes társaság gyűlt össze, köztük egy román házaspár, rendesen összerezzentek, amikor Chong Er elkezdte románul fikázni a látványt a hátuk mögött. A szörnyű buszút és a hanoi zsizsgés után jóleső volt a pihentető két nap: kajakozás, isteni étkek fogyasztása, pihenés és csend. És itt árulom el a nevem vietnami jelentését: Xa bờ – ‘a nyílt tengeren, a parttól messze’.

April 30, 2010

Hanoi

Az ázsiai buszozás megérne egy külön misét. Először Indonéziában szoktuk meg az állandó halálfélelmet, ahogy egy tömött busz padlógázzal tepert az éjszakában, centikre rántva el a kormányt a motorosoktól. Aztán igen magas szintű kiszolgálásban volt részünk Thaiföldön és Malajziában, hogy Laoszban aztán megint ne merjünk kinézni az ablakon, itt kizárólag korlát nélküli szerpentineken lehet utazni. De a Hanoiba tartó 25 órás rémálomra nem voltunk felkészülve. Az alvóbusz elsőre majdnem okének tűnt, aztán miután mindenki elfoglalta a helyét, még egy busznyi vietnamit zsúfoltak fel, a folyosóra meg mindenhová fektetve őket. Őket egyáltalán nem zavarta ez, és amikor nem engedtük egy fickónak, hogy szó nélkül kettőnk közé befeküdjön, akkor kiderült, hogy mi vagyunk a neveletlen bunkók. Megérkeztünk a pontosan nulla centiméteres intim szféra világába.

Vietnam valóban nagyon zsúfolt és pörgős hely. Hanoiban gyalog nem is lehet közlekedni: a járdára teljes szélességében kitelepülnek a boltok és műhelyek portékaikkal, a kajáldák a kis műanyag sámlival (ez lenne a kerthelyiség asztala és széke nálunk), és hát a motoroknak is parkolni kell valahol. Mert az úttestre meg nem lehet kilépni – száguldó mocikkal van tele, de teljesen tele, sehol nem láttunk még ennyit. A zebrán átmenni biztos halál, gondoltuk elsőre, aztán rájöttünk a technikára: határozottan ki kell lépni közéjük, és egyenletes tempóban átmenni, pár centire így el tudnak húzni előtted vagy mögötted (a videón látszik egy ilyen). De a tuti megoldás az – amihez tartják is magukat – ha három méternél nagyobb távolságot nem gyalogolsz.  

1975 áprilisában két jelentős történelmi esemény zajlott; én megszülettem, Saigonból meg elmenekültek az amerikaiak, s ezzel véget ért a háború. A Hanoit szépen fellobogózták az évfordulóra, minden tele volt a 75-4 táblákkal, szép tűzijátékot is kaptam, meg utcai dalárdát, végül becsúszott a május elsejei felvonulás is. Idén újítottak, a turisták kedvéért inkább bikinis táncosnők karneváloztak a katonai parádé helyett. Pedig, ha valakik ezen a bolygón, akkor a vietnamiak jól háborúznak, az elmúlt hetven évben legyőzték a japánokat, a franciákat, az amerikaikat, Pol Potot, meg egy kicsit Kínát is. No de itt is új szelek fújnak, és bár a kommunizmus még itt látszik a legjobban, ez mégis csak néhány vörös zászló meg műanyag Ho Si Minh szobor, rögtön a G.I. Joe játékfigurák mellett.

April 27, 2010

Halló, Laosz!

Laoszról sokáig semmit, aztán jót és rosszat is hallottunk, végül talán ez az országocska érintett meg a legszemélyesebben minket. Már az első buszmegállóban, miután átkeltünk  a Megonkon Thaiföldről, röhögve kellett megállapítsuk, hogy minket eddig is kerülgető ’80-as évek Romániája-érzés itt egyszerűen minden legyőzött. A lerohadt betonállomás, a műbőr üléses buszok, az árnyékban pilledő utasok mind valami lehengerlő otthonossággal üdvözöltek. A nyugati turisták bizonytalanul pislogtak, mi viszont remekül szórakoztunk: ez bizony Erdőszentgyörgy, 1985! Helló, korrupt határőr! Helló, kétszer eladott buszjegy! Szevasztok, motorok és rizses zsákok a busz tetején! Én konkrétan még az első iskolámat is megtaláltam, százéves padokkal és udvart söprögető pionír-nyakkendős gyerekekkel.

A hatalmas különbséget az emberek jelentették: a világ leglazább (ha úgy tetszik: leglustább) népe lakik itt, akik egyúttal a legkedvesebbek is. Nincs itt semmi turistazaklatás, a néhány hippisített vidék kivételével a külföldiekre nem is nagyon vannak felkészülve, pár éve még ATM is csak kettő volt az egész országban. A pompás Luang Prabangban egyetlen hosszú vasárnap délutánban sétálgattunk, kedves, érdeklődő és beszédes boltosokkal, pincérekkel, hajósokkal és szerzetestanoncokkal ütve el az időt. 

Tennivaló alig akadt errefelé, szimpátiánk mégis erősödött, ahogy további meglepő párhuzamokra leltünk. Laosz egy alig hatmilliós ország, csupa hegy az egész, tenger az egsész környéken csak nekik nem jutott; a szomszédokkal folytatott több évszázados csetepatékból se jöttek ki túl jól – az Isan nevű országrészt (ami még egyszer akkora, mint a mai Laosz) a 17. századtól szépen meghódította a Sziámi királyság, hogy aztán 1939-re már ők is kínosnak érezzék, hogy majd’ 20 millió laoszi honfitársuk van, ekkor nevezték el az országot a közös ősről, a taiokról. A lao nyelv hivatalos használatát persze egyúttal be is tiltották, mégis, Thaiföld egyharmada ma is ezt beszéli. Ki hallott már ilyet?

A kommunista Laosz közelmúltja se dicsőbb, a hmong kisebbség – némi szeparatista indítékból – az amerikaiak mellé állt, így azok három millió bombát dobhattak le a vietkong háta mögé, az országra, ahol nem is volt háború. A sikertelen, de tökös hmongok néha ma is játszanak egy kis belfastosat (bár akkor már inkább a kurdokhoz tudnám hasonlítani ezt a négy országban élő, ám hazátlan népet). A jelenben azért érzékelhető egy kis fejlődés, és bár itt láttuk a legszegényebb falvakat utunk során, vállalkozni már lehet, a városokban olykor napi két dollárnál is többet lehet keresni. A jövőt meg jól mutatja a még szovjet típusú címer kortárs értelmezése: „Kína kedves szomszéd, ahol tud, segít, építünk nektek szép szerpentines utakat, és csak annyit kérünk, hogy mellőle hadd vihessük el az dzsungelt. De építünk is, szép vízerőműveket magunknak. Ez cak nem lehet gond, a Mekongba is visszaengedtünk egy kis vizet, mikor szóltatok, hogy már csak derékig ér, és nem lehet rajta hajózni”.

A  luang prabangi éjszakai piacon talál echte matyó hímzéses ruhákra és táskákra viszont egyelőre nincs magyarázat.

 

April 19, 2010

Watbemutató (és sztúparádé)

25207773-IMG_0703

Nem sokáig tartott rájönni, hogy a thaiok kábé pont annyira veszik komolyan a buddhizmust, mint mi a kereszténységet – szépen eljárnak templomba bemutatni a szertartásokat, meg persze gyakori fiatalon egy pár évig be is állni szerzetestanoncnak, így rengeteg narancssárga ruhás kopasz srácot látni, de a buddhizmus személyes gyakorlásával járó terheket mégis kevesen vállalják fel. A városban élő szerzeteseknek se megy könnyen, az egyik arra panaszkodott, hogy az iskolások, a novíciusok meg a gyakran benéző hívek adjusztálása után meditálni már végképp nem marad ideje, így aztán újabban sorra alakulnak az erdei iskolák, ahol könnyebb az elvonulás. Itt a városi híveket is csak akkor látják szívesen, ha legalább egy tíz napos vipasszana meditációra veszik a fáradságot. Az adományokkal viszont nem spórolnak a módos thaiok, a szerzeteseknek előrecsomagolt ajándékkosarakat lehet venni, de templomfelújításokra is futja. Ezek az épületegyüttesek valójában kolostorok (wat) ahol van imaterem, sztúpa (cheddi), iskola, könyvtár, lakócellák meg egyebek.

Az első, amit megnéztünk, pont a Wat Phra Kaew, a királyi templom volt Bangkokban, ahol Thaiföld legértékesebb Buddha-szobra, a kétezer évesnek tartott, izgalmas sorsú Smaragd Buddha lakik, amit csak a király érinthet, amikor átöltözteti évente háromszor, az évszaknak megfelelően. De szépen csillog a sri lankai stílusú arany-cheddi is. Kicsit odébb a britek által épített, francia eklektikát, olasz reneszánszt és thai templomi építészeti elemeket vegyítő királyi palota.

Sok időt töltöttünk Chiang Mai óvárosában, itt rengeteg wat van, remek sztúpák mindenütt, kerek, szögteles, emeletes, óriási téglából, közepes aranyból, kicsi homokból (ez utóbbit Songkran alkalmából emelik a hívek, kvázi visszahozva a port, amit elhordanak a cipőjükön egy év alatt).

Még északabbra, Chiang Rai mellett van kedvencünk, a Wat Rong Khun, egy kortárs képzőművész még készülő temploma, a fickó fogta a hagyományos, kígyózó nágákat, és garuda-tollakat ábrázoló cicomákat és a fokozhatatlanságig tekergette őket, a templom freskóin pedig a szamszárát égő ikertornyokkal, rakétákkal, Neóval és Pókemberrel illusztrálta. A legmenőbb persze az aranyvécé lett.