Rizsföldek és bivalyok
Észak-Vietnam másik nagy turistalátványossága a Sapa nevű hegyi falu. A helyszínen kiderült, hogy valójában egy Szovátára kísértetiesen hasonlító üdülőtelep, de mivel amúgy is erre vezetett utunk Kína felé, nem bántuk meg, hogy eljöttünk. A falu alatti völgyben egy kisebbség kapálja a rizsföldeket, naná, hogy a hmongok. Már harmadik országban kerülgetjük őket, most végre közelről találkoztunk velük. Nehéz is lett volna elkerülni őket, fekete viseletben koslatnak mindenfelé, az alig tizenéves lánykák 4-5 nyelven (‘buy from me!’), elképesztően pimaszul, de magukon is röhögve és roppant hatékonysággal sóznak rád mindenféle népi rütyütyüt. A piacról hazafelé tartó asszonyokkal is hosszan sétáltunk együtt, írni-olvasni nem, angolul viszont folyékonyan beszéltek. Szükség is van a találékonyságra, a málészájúbb, ám többségi vietnamiak rendesen kihasználják őket.
Egy kétnapos kirándulás alatt, Indonézia után újra meg kellett állapítsuk, hogy az ember által átalakított táj kategóriában a rizsföldek néznek ki a legjobban. A falusiak itt is hatalmas munkával, nagy összefogással és precizitással gyúrják át a sziklás hegyet, évszázados tapasztalatok alapján irányítgatják és osztják be a folyóvizet, küzdenek a földcsuszamlásokkal, a sok vagy kevés esővel, és közben legfeljebb a bivalyokra számíthatnak.
A leszálló sárkány öble
Mikor itt voltunk, két szín uralkodott: a zöld és a szürke. Ahogy a hajóval haladtunk a majdnem háromezer sziget labirintusában, a ködben felsejlettek az újabb és újabb mészkő szigetek, végtelennek tűnő térben.
Ázsiai útunk során ez volt az első turistaprogram, amire befizettünk. A világ egyik csodáját, a Halong öblöt nem nagyon lehet egyénileg megnézni, útközben annak is nagyon örültünk, hogy nem egy nyomuló olcsóbb irodát választottuk, így nem egy óriási kínai turista csapat mellé tuszkoltak be bennünket. A Vega Travel dzsunkáján a két napos túrára 12 fős egész kellemes társaság gyűlt össze, köztük egy román házaspár, rendesen összerezzentek, amikor Chong Er elkezdte románul fikázni a látványt a hátuk mögött. A szörnyű buszút és a hanoi zsizsgés után jóleső volt a pihentető két nap: kajakozás, isteni étkek fogyasztása, pihenés és csend. És itt árulom el a nevem vietnami jelentését: Xa bờ – ‘a nyílt tengeren, a parttól messze’.
Hanoi
Az ázsiai buszozás megérne egy külön misét. Először Indonéziában szoktuk meg az állandó halálfélelmet, ahogy egy tömött busz padlógázzal tepert az éjszakában, centikre rántva el a kormányt a motorosoktól. Aztán igen magas szintű kiszolgálásban volt részünk Thaiföldön és Malajziában, hogy Laoszban aztán megint ne merjünk kinézni az ablakon, itt kizárólag korlát nélküli szerpentineken lehet utazni. De a Hanoiba tartó 25 órás rémálomra nem voltunk felkészülve. Az alvóbusz elsőre majdnem okének tűnt, aztán miután mindenki elfoglalta a helyét, még egy busznyi vietnamit zsúfoltak fel, a folyosóra meg mindenhová fektetve őket. Őket egyáltalán nem zavarta ez, és amikor nem engedtük egy fickónak, hogy szó nélkül kettőnk közé befeküdjön, akkor kiderült, hogy mi vagyunk a neveletlen bunkók. Megérkeztünk a pontosan nulla centiméteres intim szféra világába.
1975 áprilisában két jelentős történelmi esemény zajlott; én megszülettem, Saigonból meg elmenekültek az amerikaiak, s ezzel véget ért a háború. A Hanoit szépen fellobogózták az évfordulóra, minden tele volt a 75-4 táblákkal, szép tűzijátékot is kaptam, meg utcai dalárdát, végül becsúszott a május elsejei felvonulás is. Idén újítottak, a turisták kedvéért inkább bikinis táncosnők karneváloztak a katonai parádé helyett. Pedig, ha valakik ezen a bolygón, akkor a vietnamiak jól háborúznak, az elmúlt hetven évben legyőzték a japánokat, a franciákat, az amerikaikat, Pol Potot, meg egy kicsit Kínát is. No de itt is új szelek fújnak, és bár a kommunizmus még itt látszik a legjobban, ez mégis csak néhány vörös zászló meg műanyag Ho Si Minh szobor, rögtön a G.I. Joe játékfigurák mellett.
Halló, Laosz!
Laoszról sokáig semmit, aztán jót és rosszat is hallottunk, végül talán ez az országocska érintett meg a legszemélyesebben minket. Már az első buszmegállóban, miután átkeltünk a Megonkon Thaiföldről, röhögve kellett megállapítsuk, hogy minket eddig is kerülgető ’80-as évek Romániája-érzés itt egyszerűen minden legyőzött. A lerohadt betonállomás, a műbőr üléses buszok, az árnyékban pilledő utasok mind valami lehengerlő otthonossággal üdvözöltek. A nyugati turisták bizonytalanul pislogtak, mi viszont remekül szórakoztunk: ez bizony Erdőszentgyörgy, 1985! Helló, korrupt határőr! Helló, kétszer eladott buszjegy! Szevasztok, motorok és rizses zsákok a busz tetején! Én konkrétan még az első iskolámat is megtaláltam, százéves padokkal és udvart söprögető pionír-nyakkendős gyerekekkel.
A hatalmas különbséget az emberek jelentették: a világ leglazább (ha úgy tetszik: leglustább) népe lakik itt, akik egyúttal a legkedvesebbek is. Nincs itt semmi turistazaklatás, a néhány hippisített vidék kivételével a külföldiekre nem is nagyon vannak felkészülve, pár éve még ATM is csak kettő volt az egész országban. A pompás Luang Prabangban egyetlen hosszú vasárnap délutánban sétálgattunk, kedves, érdeklődő és beszédes boltosokkal, pincérekkel, hajósokkal és szerzetestanoncokkal ütve el az időt.
Tennivaló alig akadt errefelé, szimpátiánk mégis erősödött, ahogy további meglepő párhuzamokra leltünk. Laosz egy alig hatmilliós ország, csupa hegy az egész, tenger az egsész környéken csak nekik nem jutott; a szomszédokkal folytatott több évszázados csetepatékból se jöttek ki túl jól – az Isan nevű országrészt (ami még egyszer akkora, mint a mai Laosz) a 17. századtól szépen meghódította a Sziámi királyság, hogy aztán 1939-re már ők is kínosnak érezzék, hogy majd’ 20 millió laoszi honfitársuk van, ekkor nevezték el az országot a közös ősről, a taiokról. A lao nyelv hivatalos használatát persze egyúttal be is tiltották, mégis, Thaiföld egyharmada ma is ezt beszéli. Ki hallott már ilyet?
A kommunista Laosz közelmúltja se dicsőbb, a hmong kisebbség – némi szeparatista indítékból – az amerikaiak mellé állt, így azok három millió bombát dobhattak le a vietkong háta mögé, az országra, ahol nem is volt háború. A sikertelen, de tökös hmongok néha ma is játszanak egy kis belfastosat (bár akkor már inkább a kurdokhoz tudnám hasonlítani ezt a négy országban élő, ám hazátlan népet). A jelenben azért érzékelhető egy kis fejlődés, és bár itt láttuk a legszegényebb falvakat utunk során, vállalkozni már lehet, a városokban olykor napi két dollárnál is többet lehet keresni. A jövőt meg jól mutatja a még szovjet típusú címer kortárs értelmezése: „Kína kedves szomszéd, ahol tud, segít, építünk nektek szép szerpentines utakat, és csak annyit kérünk, hogy mellőle hadd vihessük el az dzsungelt. De építünk is, szép vízerőműveket magunknak. Ez cak nem lehet gond, a Mekongba is visszaengedtünk egy kis vizet, mikor szóltatok, hogy már csak derékig ér, és nem lehet rajta hajózni”.
A luang prabangi éjszakai piacon talál echte matyó hímzéses ruhákra és táskákra viszont egyelőre nincs magyarázat.
Watbemutató (és sztúparádé)
Nem sokáig tartott rájönni, hogy a thaiok kábé pont annyira veszik komolyan a buddhizmust, mint mi a kereszténységet – szépen eljárnak templomba bemutatni a szertartásokat, meg persze gyakori fiatalon egy pár évig be is állni szerzetestanoncnak, így rengeteg narancssárga ruhás kopasz srácot látni, de a buddhizmus személyes gyakorlásával járó terheket mégis kevesen vállalják fel. A városban élő szerzeteseknek se megy könnyen, az egyik arra panaszkodott, hogy az iskolások, a novíciusok meg a gyakran benéző hívek adjusztálása után meditálni már végképp nem marad ideje, így aztán újabban sorra alakulnak az erdei iskolák, ahol könnyebb az elvonulás. Itt a városi híveket is csak akkor látják szívesen, ha legalább egy tíz napos vipasszana meditációra veszik a fáradságot. Az adományokkal viszont nem spórolnak a módos thaiok, a szerzeteseknek előrecsomagolt ajándékkosarakat lehet venni, de templomfelújításokra is futja. Ezek az épületegyüttesek valójában kolostorok (wat) ahol van imaterem, sztúpa (cheddi), iskola, könyvtár, lakócellák meg egyebek.
Az első, amit megnéztünk, pont a Wat Phra Kaew, a királyi templom volt Bangkokban, ahol Thaiföld legértékesebb Buddha-szobra, a kétezer évesnek tartott, izgalmas sorsú Smaragd Buddha lakik, amit csak a király érinthet, amikor átöltözteti évente háromszor, az évszaknak megfelelően. De szépen csillog a sri lankai stílusú arany-cheddi is. Kicsit odébb a britek által épített, francia eklektikát, olasz reneszánszt és thai templomi építészeti elemeket vegyítő királyi palota.
Sok időt töltöttünk Chiang Mai óvárosában, itt rengeteg wat van, remek sztúpák mindenütt, kerek, szögteles, emeletes, óriási téglából, közepes aranyból, kicsi homokból (ez utóbbit Songkran alkalmából emelik a hívek, kvázi visszahozva a port, amit elhordanak a cipőjükön egy év alatt).
Még északabbra, Chiang Rai mellett van kedvencünk, a Wat Rong Khun, egy kortárs képzőművész még készülő temploma, a fickó fogta a hagyományos, kígyózó nágákat, és garuda-tollakat ábrázoló cicomákat és a fokozhatatlanságig tekergette őket, a templom freskóin pedig a szamszárát égő ikertornyokkal, rakétákkal, Neóval és Pókemberrel illusztrálta. A legmenőbb persze az aranyvécé lett.